” Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr ! Boldog az az ember, aki őbenne bízik.” (Zsoltárok 34, 9)
– Mondja csak , János, hogy is történt a megtérése?
Az öreg halász kissé felegyenesedett, rám nézett fénylő szemével, és gondolkozott.
– Már olyan rég volt?
– Igen, hosszú ideje annak – felelte töprengve – igen vagy harminc éve.
– Nos, hogy történt?
– Nagyon különös volt, prédikáció által.
– Hol hallotta azt a prédikációt?
– Nem hallottam , hanem láttam.
– Látta?
– Igen , minden nap láttam. Együtt éltem vele. Sok prédikációt hallottam, de azok közömbösen hagytak. De ez, ennek gyakorlati hasznát láttam. A feleségem volt ez a prédikáció, aki azóta régen az Úrnál van.
– Mesélje el ezt, János.
– Megpróbálok rövid lenni. Mária és én valamennyire kijöttünk egymással. De mind a ketten lobbanékony természetűek voltunk, ezért néha csúnyán összevesztünk. Aztán ő megtért. Legalábbis így mondta. Én azonban nem sokat vettem észre ebből. Nos, talán eleinte egy keveset. De aztán maradt minden a régiben. Keresztyén összejöveteleket látogatott, olvasta a Bibliát, imádkozott otthon is, aztán prédikált nekem istentelenségemről, és
nyaggatott, hogy térjek meg. Még sírt is, hogy rávegyen. De természete a régi maradt. Így gyakran voltak súrlódások, ha magunkban voltunk. Ami csak telt tőlem, mindent megtettem, hogy bosszantsam, mert kegyeskedését nem tudtam elviselni. Elég volt egy szó, és kitört a háború. Utána aztán sírt, de engem ez már nem érdekelt. Egy napon megkérdezte tőlem:
– János, hát sohasem akarsz megtérni?
– Minek? – kérdeztem bosszúsan.
– Új életre.
– Hát neked van új életed?
– Igen azt hiszem van, minden gyöngeségem ellenére is.
– Akkor nekem nem kell ilyen, mert nem akarok olyan lenni, mint te.
– Ne rám nézz, János, mert mi gyönge emberek vagyunk. Neked Istenre kell nézned.
– Istent nem láthatom, de téged látlak, és a te keresztyénségedért nem adok semmit.
Egy este aztán – jól emlékszem rá – egy összejövetelről jött haza. Csaknem megijedtem tőle. Arca fehér volt , minta fal. Nem szólt semmit. Több napon át csendben dolgozott, azt gondoltam, talán beteg. Néhány nappal később, mikor éppen a horgászzsinórommal voltam elfoglalva, odajött és leült mellém. Szeme ragyogott, csaknem elviselhetetlenül. Ezt mondta:
– János, én Istentől bocsánatot kértem.
– Miért?
– Mert szégyent hoztam a nevére. Hívőnek, szentnek adtam ki magam, de….. nagyon kevés szentség látszott rajtam.
Egészen furcsán kezdtem érezni magam.
– Tőled is bocsánatot akarok kérni! – mondta tovább.
Ezek a szavak mély benyomást tettek rám. Nagyon kellemetlen volt. Még a szidást is sokkal szívesebben elviseltem volna. Ettől a naptól az én feleségem megváltozott. Most már igazán istenfélő volt. Meghalt a bűn számára. Új emberré lett.
– Értem magát, János. És nem jött többé elő a heves természete?
– Mindent megtettem, hogy ingereljem. Hátha visszajön….. Nos, észre vettem, hogy ott van benne a testében, de erőt kapott, mert benne lakott az Úr, Akit azelőtt nem vettem észre. Mintha védve lett volna, és ezen a gonosz indulataim nem tudtak áthatolni.
Nehéz egy gonosz, szentségtelen természetnek naponta olyan arcot látni maga előtt, melyen Isten békessége és öröme árad el. Az én állapotom egyre rosszabb lett. De ez mintha nem érintette volna őt. Végül már szinte gyűlöltem. Gyűlöltem a benne lakó Istent. Mert Ő megítélt engem.
Ez keresztyénség volt. Ezt láthattam, ezt megértettem. Nem kellett prédikálnia, mert ő maga volt a prédikáció. Több éven át éltem együtt ezzel a prédikációval, ami egyre szebb lett. Végül már túl erős volt számomra – meg kellett térnem.
Igen, így történt.
(Zs)
Vélemény, hozzászólás?