Bizonyságtétel

„Jézus ezt mondta neki: Láss! A hited megtartott. És azonnal megjött a szeme világa, és követte őt, dicsőítve az Istent. Amikor ezt látta az egész nép, dicsőítette Istent.” (Lukács 18, 42-43)

Karácsony volt.
Egy küzdelmes, nyomorúságos év állt mögöttem a vak kisfiammal együtt. Féltem az ünnepektől, nagy családban éltem, mégis egyedül éreztem magam. Mindenki arra figyelt leginkább, hogy én boldog legyek. A legfárasztóbb az volt, hogy ezt elhitessem velük. Össze voltunk zárva a nagy boldogságban, de
senki se érezte magához közel. Nem gondoltam, hogy ebben bárki is hibás lenne.

Bennem nagy feszültség lett úrrá. Mikor lesz vége, mikor bújhatunk újra össze a bánatunkban a kisfiammal, elrejtőzve a világ elől, hibáinkkal és korlátainkkal? Az emberek inkább csak sajnálnak és kerülnek, mert segíteni nem tudnak. Én is tehetetlen voltam. Karácsony volt. A kisfiam már egy éve nem látott semmit. Se fényt, se árnyékot, se engem. Az én életem eddig a látványra volt felépítve, ceruzával a kezemben éltem. Mit adjak át ennek a csöppségnek a világból, és hogyan?

Még ha nem is tudja, hogy mit veszít, hogy jelenjen meg neki az én világom? Rajtam keresztül kellett volna fölfedeznie mindent. Késő este volt. Magamra maradtam a gondolataimmal a kétségbeesésemmel. Úgy éreztem,hatalmas erőre volna szükségem, mert néha még a beszéd is belém szorult, és a dal, amit a kisfiam annyira szeretett. Ültem az éjszakába nyúló ünnepi műsor előtt, mert valaminek történnie kellett körülöttem. Tudatosan törekedtem egy idő után, hogy a figyelmem másra terelődjön: Jézus életére. Úgy sem ismertem igazán, tűnődtem. Hagytam hatni, tiszta szívvel figyeltem, benne éltem a kétezer évvel ezelőtti eseményekben. Tudva, hogy mindenki alszik, átadtam magam az élménynek….nem kérhetik számon a könnyeimet, és így nem is szomoríthatom meg őket.

Belső szemeim előtt Jézus a templom lépcsőjén járt, és ott ült a vak koldus, akiről beszélgettek az emberek, hogy kinek a vétkeiért is bűnhődik…. És Ő meggyógyította. Belőlem kitört a zokogás. Miért nem gyógyítod meg az enyémet is? Tessék itt az alkalom, bebizonyíthatod, hogy mit tudsz! Csak tedd meg! Én is hiszek neked, mindent elhiszek! – kiabáltam bele hangtalanul az élszakába.

Sírva aludtam el és hatalmas fájdalommal. Még most is alig bírok a szívdobogásommal, ha erre gondolok. Másnap a kisfiam megfogta a kezemet, ahogy a fény előtt elhúztam előtte. Kétszer is. Egy darabig földbegyökerezett a lábam,aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert csodák ugye, nincsenek. De a szívemben belül megőriztem az éjszakát és a talányt. És márciusra, ha pár centiként haladt is, de a kisfiam már kezdte felfedezni az asztalon
elé rakott tárgyakat. Ki meri nekem mondani, hogy ez nem maga a csoda!

Ma már látom, hogy a hitemhez hasonló ez a gyógyulás. Ahogy én fejlődtem lélekben, vagy ahogy topogok néha egy helyben, úgy áll meg vagy fejlődik az én kisfiam egészsége is. Sokáig nem mertem ezt elmondani senkinek, mert féltem, hogy kinevetnek. Még most is sokszor csak elnéző mosolygást kapok.

Ezért, ha az emberektől félek is, a sok bajtól, betegségtől már nem, mert tudom, mindennek célja van az életünkben. És Ő, ha egyedül maradunk is,
velünk van. Segít a lelkünkön és a testünkön is , ha szükséges. A kisfiam már 12 éves. Azt tapasztalom, hogy mindent megnézhet, amit csak akar, csupán közelebb kell mennie hozzá… mint nekem az Úr Jézushoz.

(Zs)

Be the first to comment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.


*