A héber kánonban a „Jaj de…!” a könyv neve, amely a fejezetek kezdőszavával azonos.
Ezek a kis költemények a babiloni templompusztítás utáni állapotban siratják Jeruzsálemet és a lerombolt templomot.
Az „öt tekercs” egyike, amelyet a templom pusztulására emlékezve olvasnak fel.
A versek bekezdése a héber abc betűsorrendjében került lejegyzésre (22 vers minden fejezetben, kivéve a 3. fejezet 66 versét).
Habár a hagyomány Jeremiást tartja a könyv szerzőjének, nagyobb a valószínűsége, hogy a katasztrófát átélt (Jeremiás kortársa) egyéb szerzőről beszélhetünk.
„Jaj, de magára maradt az egykor oly népes város! Olyanná lett, mint az özvegy. Nagy volt a népek között, úrnő a tartományok között, de kényszermunkássá lett!” (Jsir 1, 1)
Mekkora kontraszt rajzolódik ki egy versen belül: úrnő – kényszermunkás.
„Rátette kezét az ellenség Sion valamennyi kincsére. Végig kellett néznie, amint bementek szentélyébe azok a népek, akikről megparancsoltad, hogy nem tartozhatnak a te gyülekezetedhez!” (Jsir 1, 10)
„Amikor végéhez közeledett a hét nap, az Ázsiából való zsidók meglátták őt a templomban. Fellázították az egész sokaságot, megragadták, és így kiáltoztak: Izráelita férfiak, segítsetek! Ez az az ember, aki a nép, a törvény és a szent hely ellen tanít mindenütt mindenkit, sőt még görögöket is hozott be a templomba, és megszentségtelenítette ezt a szent helyet.”
(ApCsel 21, 27-28)
Ez az a valóság, amelyet elképzelni sem tudtak Jeruzsálem lakói. Isten nem védi meg a templomot a hitetlenektől.
„Igazságos velem az Úr, mert szembeszálltam parancsával. Halljátok meg mind, ti, népek, és lássátok fájdalmamat: szüzeim és ifjaim fogságba mentek. Hívtam azokat, akik szerettek, de ők cserbenhagytak. Papjaim és véneim elpusztultak a városban, miközben ennivalót keresgéltek, hogy erőre kapjanak. Nézd, Uram, milyen nyomorult vagyok! Háborog a bensőm, vergődik bennem a szívem, mert nagyon engedetlen voltam. Ott kint a fegyver öli gyermekeimet, otthon a halál.” (Jsir 1, 18)
Nincs szemrehányás, csak elismerése annak, hogy engedetlen volt Jeruzsálem. Isten ítélete jogos. Ebben a kilátástalan helyzetben csak egy lehetőség van: megalázkodni és Istenhez kiáltani.
„Olyan volt az Úr, mint az ellenség: pusztította Izráelt. Elpusztította minden palotáját, lerombolta erődítményeit, megsokasította Júda leányának búját és keservét. Földúlta hajlékát, akár egy kertet, lerombolta ünnepeinek helyét. Feledésre juttatott az Úr a Sionon ünnepet, szombatot, bosszús haragjában megutált királyt és papot.” (Jsir 2, 5-6)
„Megszüntetem minden örömét, ünnepét, újholdját, szombatját és minden ünnepnapját.” (Hós 2, 13)
A második fejezet Jeruzsálem pusztulását mutatja be erőteljes képekkel.
„Prófétáid hiábavaló látomásokkal ámítottak téged! Nem leplezték le bűnödet, hogy fordítsanak sorsodon, hanem hiábavaló látomásokkal félrevezettek téged.” (Jsir 2, 14)
„De az Úr ezt felelte nekem: Hazugságot prófétálnak a próféták az én nevemben. Nem küldtem őket, nem adtam parancsot nekik, nem is szóltam hozzájuk. Hazug látomást, hiábavaló jóslatot és maguk koholta csalárdságot prófétálnak nekik. Azért így szól az Úr ezekről a prófétákról: Az én nevemben prófétálnak, pedig én nem küldtem őket! Mégis ezt mondogatják: Nem lesz ebben az országban fegyver és éhínség! – De majd ezeknek a prófétáknak fegyver és éhínség miatt lesz végük. Az a nép pedig, amelynek prófétálnak, ott hever majd Jeruzsálem utcáin az éhínség és a fegyver miatt, és nem lesz, aki eltemesse őket és feleségüket, fiaikat és leányaikat. Így zúdítom vissza rájuk saját gonoszságukat.”
(Jer 14, 14-16)
Az udvari prófétákkal az „igazi” prófétáknak minden korban meggyűlt a baja. Könnyebb volt azt mondogatni, amit a megbízók elvártak és megfizettek.
„Nézd, Uram, és lásd meg azt, akivel így bántál! Miért kell az asszonyoknak megenniük gyermekeiket, dédelgetett csecsemőiket? Miért gyilkolják az Úr szentélyében a papot és a prófétát? Az utcákon gyermekek és vének hevernek a földön, szüzeim és ifjaim fegyvertől estek el. Gyilkoltál haragod napján, mészároltál kíméletlenül. Mintha ünnepnap lett volna, összehívtad mindenünnen azokat, akiktől iszonyodtam. Nem tudott az Úr haragja napján megmenekülni, megszökni senki sem! Akiket dédelgettem és fölneveltem, azokkal ellenségem végzett.” (Jsir 2, 20-22)
Azzal záródik a második ének, hogy Isten hosszútűrésének is vége szakad egyszer és akkor Ő maga támad az engedetlenekre.
„A nap éppen fölkelt, amikor Lót Cóarba ért. Az Úr pedig kénköves tüzes esőt bocsátott Sodomára és Gomorára, az Úrtól, az égből. Így pusztította el azokat a városokat és azt az egész környéket, a városok egész lakosságát, sőt a föld növényzetét is.” (1Móz 19, 23-25)
„Olyan hozzám, mint a leselkedő medve, mint a rejtekhelyen lapuló oroszlán. Lekergetett utamról, összetépett, elpusztított engem. Felvonta íját, és nyilai céltáblájává tett engem. Veséimbe eresztette tegzének nyilait. Nevetséges lettem minden nép előtt, és gúnydalt énekelnek rólam egész nap.” (Jsir 3, 10-14)
„A bokrok között kiáltoznak, bogáncskórók alatt gyülekeznek. Esztelen senkiházik, akiket korbáccsal vertek ki az országból. És most ezek gúnyolódnak rajtam, és köszörülik rajtam a nyelvüket.” (Jób 30, 7-9)
A harmadik ének nem siratóének, hanem egyéni panaszének.
„De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek: Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged! Az Úr az én osztályrészem – mondom magamban –, ezért benne bízom.” (Jsir 3, 21-24)
„Uram, te vagy osztályrészem és poharam, te tartod kezedben sorsomat.” (Zsolt 16, 5)
Még ebben a panaszáradatban is egyetlen kapaszkodója van az embernek, Isten hűsége, amely nem fogy el sosem.
„Szabad folyást engedett haragjának az Úr, kiöntötte izzó haragját. Lángba borította a Siont, megemésztette még az alapját is. Nem hitték a föld királyai, sem az egész világ lakói, hogy be tud hatolni az ostromló ellenség Jeruzsálem kapuin. Prófétáinak vétkei miatt, papjainak bűnei miatt történt ez, akik igazak vérét ontották benne.” (Jsir 4, 11-13)
A második fejezethez hasonlóan Jeruzsálem pusztulása elevenedik meg előttünk. Jeruzsálemet bevehetetlen erődnek tartották, de az udvari próféták és a hivatásos papság tévelygése olyan szintre emelte a büntetést, amely az ellenség erejét megsokszorozva képessé tette őket a város és a templom lerombolására.
„Emlékezz, Uram, mi történt velünk! Tekints ránk, és lásd meg gyalázatunkat! Örökségünk bitorlókra szállt, házunk idegenekre. Apátlan árvák lettünk, anyáink özvegyek. Vizünket pénzért isszuk, a saját fánkért is fizetni kell. Nyakunkon vannak elnyomóink, fáradozunk pihenés nélkül.” (Jsir 5, 1-5)
A Kr.e. 587-es pusztulásnak is vannak túlélői. Az ország babiloni megszállás alatt áll. Ilyen körülmények között hangzik el a túlélők panasza.
A tulajdonosok nélkül maradt földeket idegenek foglalták el, akár erőszakkal is.
„Szolgák uralkodnak rajtunk, nincs, aki kiragadjon kezükből. Életünk kockáztatásával hordjuk be élelmünket, a pusztalakók fegyverétől veszélyeztetve. Bőrünk tüzel, mint a kemence, a kínzó éhségtől.” (Jsir 5, 8-10)
A szociális bizonytalanság mindennapos lett Isten nélkül.
„De te, Uram, trónodon ülsz örökké, királyi széked megmarad nemzedékről nemzedékre. Miért feledkezel meg rólunk ilyen sokáig, miért hagysz el minket oly hosszú időn át? Téríts magadhoz, Uram, és mi megtérünk, tedd újra olyanokká napjainkat, mint régen voltak! Vagy talán végképp elvetettél minket, annyira megharagudtál volna ránk?” (Jsir 5, 19-22)
Itt az alázatos, Isten után vágyódó ember könyörgését halljuk. A nép annyira eltávolodott Istentől, hogy a vágyott megtérést csak az ÚR tudja az emberek szívébe táplálni.
Ez a könyvben megfogalmazott panaszénekeknek méltó lezárása.
Vélemény, hozzászólás?