„Vagy megveted jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy téged az Isten jósága megtérésre ösztönöz? ” (Róma 2,4)
1872. november 12-én, késő délután két férfi bandukolt a Keleti- tenger partján. A közeli városból jöttek, üzleti ügyben jártak ott. Most gyors léptekkel igyekeztek, hogy falujukat elérjék.A szél hevesen fújt, és a tarajos hullámok félelmetesen zúgtak. A férfiakat ez nem nagyon izgatta, mert már sok ítéletidőt megéltek, és egyébként is éléken társalogtak. Megérkeztek a falujukhoz, ahol is útjuk elvált.
A gazda kezet nyújtott a tanítónak, és ezt mondta:
– Én már csak annál maradok, hogy aki a Biblia minden szavát el akarja hinni, annak hétszer kell bekötni a szemét és félretenni a józan eszét. Itt van például ez a mondás: „Ha valaki azt mondja ennek a hegynek: Kelj fel és ugorjál a tengerbe! – és szívében nem kételkedik, hanem hiszi, hogy amit mond, megtörténik, meglesz néki , amit mondott „. Higgye, aki tudja! – Közben a nagy magas dűnére mutatott, mely csűrét és lakóházát védte a hullámoktól.
A tanító komolyan ránézett, és azt mondta:
– Én hiszem, hogy „Nem ember az Isten, hogy hazudjék, és nem embernek fia, hogy megváltozzék”.
A gazda fejcsóválva nézett rá, és így szólt:
– Jól van tanító úr, ha ön ennyire hisz a Bibliában, akkor parancsoljon a hegynek. Én megengedem, és kockáztatom vele a házamat és udvaromat.
– De az is meg van írva: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet !” – figyelmeztette a tanító.
Erre a gyalázkodó férfi felemelte jobbját a dűne felé, és hangosan mondta:
– Kelj fel, és ugorj a tengerbe.!
A hegy meg sem mozdult. A gazda felnevetett, és így folytatta:
– Még egy ajánlat, tanító úr. Adok a hegynek egy napi gondolkozási időt, és ha holnap estig a tengerbe ugrik, akkor ne legyen egy szó sem a Bibliában, amit el ne hinnék.
– Barátom, gondoljon az intésre: „Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg, mert amit vet az ember, azt aratja is.”
Néhány óra múlva megkezdődött az elemek tombolása, bömbölt a vihar, a tenger felől hatalmas szökőár közelített az éjszaka közepén. A gazda és a családja a háztető recsegésére ébredt fel, a szolgálók izgatottan kiáltották:
– Ó, uram, gyorsan kifelé, a dűne valahol meghasadt, az ár zúdul befelé a faluba.
A gazda kisietett, a jószág már térdig vízben állt. Kiengedtek minden állatot, a tehenek bőgve elrohantak, a lovak úgyszintén. Az emberek a padlásra menekültek, a víz hamarosan elöntötte a földszinti szobákat.
Akkor az egyik szolgáló felkiáltott:
– Isten, légy irgalmas hozzánk, elvesztünk!
Az anya megölelte gyermekeit, és sírni kezdett. Kislánya összetette a kezét és hangosan imádkozott:
– Ó, terjeszd ki , Jézusom oltalmazó szárnyadat….
Kis testvére ismételte az imádságot, mire az anya is szólni kezdett:
– ” Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged ” – majd könyörögni kezdett Istenhez.
A gazda ezt hallva így sóhajtott:
– Uram , segíts, nem énérettem, de az én szegény gyermekeimért. Ments meg minket!
Reggel felé csendesült a vihar, a gazda kinézett a padlásról. Hirtelen térdre esett a látványtól és sírni kezdett.
A dűne, amelyre néhány órával ezelőtt gúnyos kihívással mutatott, eltűnt. A hullámok szétszaggatták! A csűrt elragadta az örvény, a házuk is megrongálódott, de a padlást nem érte el az özönvíz.
Mikor a gazda ez után a félelmetes élmény után találkozott a tanítóval, könnyes szemmel mondta:
– „Nem ember az Isten, hogy hazudjék, és nem embernek fia, hogy megváltozzék.”
Hála Istennek, megtanultam hinni.
Így felelt Isten a csúfolódó gazdának egyrészt ítélet által, másrészt csodálatos kegyelemmel, és hatalmas kezével megmentette a pusztulástól.
ismeretlen szerző
(Zs)
Vélemény, hozzászólás?