„Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan a Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, az Istennek kedves illatként.” (Efézus 5, 1-2)
Arisztides filozófus vallomása az első keresztyénekről Kr. u. 125-ből a következő:
„Ellenségeikkel jót tesznek, feleségeik olyan tiszták, mint a szüzek és leányaik szerények. A férfiak tartózkodnak a törvényellenes nemi viszonyoktól és a tisztátalanságtól, abban a reményben, hogy jutalmukat el fogják venni egy másik világban.
Ami rabszolgáikat és gyermekeiket illeti, ha vannak, rábeszélik őket, hogy legyenek keresztyénekké. És ha ezt megteszik, akkor megkülönböztetés nélkül testvéreknek nevezik őket.
Nem hajlandók idegen isteneket tisztelni, és életútjukat a szerénység és a vidámság jellemzi. Nem lehet köztük hamisságot találni. Szeretik egymást. Nem hanyagolják el az özvegyek nyomorúságát, és megmentik az árvákat azok karmaiból, akik gonoszt cselekednek velük. Akinek van, az ad annak, akinek nincs, zúgolódás és hencegés nélkül. Ha a keresztyének idegenre találnak, magukkal viszik házaikba és örülnek neki. Ha közülük valakinek gyermeke születik, áldják Istent érte.
Mint Istent ismerők, minden illendő dolgot tőle kérnek. A jót, amit tesznek, nem harsogják a tömeg fülébe, hogy az emberek észrevegyék, hanem úgy rejtik el életüket, mint valaki az ő kincsét. Igyekeznek igazak lenni, mint olyanok, akik arra várnak, hogy meglássák az ő Messiásuk arcát és tőle megkapják ígérete beteljesedését.
Valóban, ez a nép új nemzetség, és valami isteni lakozik közöttük. Vedd az ő írásaikat és olvasd el azokat, és akkor meglátod, hogy én nem magamtól írtam ezeket a dolgokat. Amit az ő írásaikban olvastam, azt rendületlenül hiszem, nemcsak a jelennel, hanem a jövendő dolgokkal kapcsolatban is. Mit sem kételkedem abban, hogy a Föld manapság még a keresztyének könyörgései folytán létezik. Az ő tanaik, a világossághoz vezető út.”
Harangszó 1997/9
(Zs)
Vélemény, hozzászólás?