„Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!” (Zsoltárok 55,23)
„nagyon.sokat.imádkozok.és.mégis.ugy.érzem.hogy.isten.nem.szeret.engem.mindig.rossz.dolgok.tortennek.velem.mit.csináljak.”
Az utóbbi napokban sokat gondolkoztam azon, hogy vajon mitől, miből érezzük azt, hogy a másik szeret bennünket? Vajon abból, hogy rendszeresen mondja nekünk, hogy „szeretlek”? S ha épp nem mondja ki a hőn vágyott szót, akkor az egyértelműen azt jelenti, hogy nem is szeret? De mi van akkor, ha halljuk, mégis valahogy hiteltelen számunkra a másik visszajelzése? S tovább bonyolítom a kérdést: ha a másik, aki számára én fontos vagyok, nem mindennel ért egyet velem, akkor vajon nem is szeret igazán? Vagy pont az jelenti azt, hogy fontos vagyok számára, ha nem mindent helyesel az életemben? Hm…
Hányszor és hányféleképpen tesszük fel a nagy kérdést: szeret engem a másik? S az életünk időnkénti legnagyobb kérdését: szeret engem Isten? Akkor is szeret vajon, ha rendszeresen tartom Vele az imádságokon keresztül a kapcsolatot, de mégsem változnak a körülményeim akkor és úgy, ahogyan ezt én szeretném?
Nehéz, s hitünket próbáló kérdés a fenti levélíró kételye. Jómagam is többször feltettem már ezt a kérdést életem elmúlt néhány évtizedében. Nyilván főként akkor, mikor nem a békesség és öröm érzése töltötte be a szívemet és az életemet, hanem a tragédiák és mélységek sorozata. Amikor sokszor csupán azt éreztem, hogy csak annyi erőm van emberileg, hogy megpróbáljam túlélni ezeket a rettenetes körülményeket és napokat. Bevallom – s bizonyára nem is egyedül velem történt már meg ez, hogy voltak időszakok, melyekben még ahhoz sem volt erőm, hogy imádkozzam. Úgy éreztem, ha beszélgetni kezdek Istennel, akkor ebből a nagy „beszélgetésből” csak egy jó nagy sírás lesz, nekem pedig nem lesz erőm felállni és továbblépni…
Hál’ Istennek, Isten ismer bennünket és tudja mikor és miben vagyunk benne. Számon tartja életünket és tudja meddig és mit tudunk elhordozni. Szeretett már akkor, mikor egyszülött Fiát váltságul adta értünk, s szeretett már akkor is, mikor még csak formálódtunk az anyaméhben. S az Ő szeretete az, melyről egyedüli bizonyossággal tudom kimondani: sosem ér véget! S ez a szeretet az, mely azt ígéri, hogy történjen bármi velünk, végig kísér bennünket az út végéig!
Sokféle imádságom volt már Istenhez: hálaadók, sürgetőek, rövidek, hosszabbak, könnyesek, reményteliek és reményvesztettek, őszinték és terelőek. Konkrétak és olyanok is, melyekben én magam sem tudtam megfogalmazni mit is érzek, vagy hogy merre szeretném ha folytatódna az utam.
Annyi próba és kimenekülés után is még ma is tanulok imádkozni. Tanulom, hogy hogyan tudom teljesen kiengedni és Istenre bízni a dolgaimat és az életemet. Tanulom, hogy nem minden úgy jó, hogy ahogyan én szeretném. Hogy a körülményeim változása vagy épp változatlansága nem azt jelenti, hogy Isten elfeledkezett rólam, hanem hogy nem mindennek kell megoldódnia azonnal az életemben. Legfőképpen pedig nem úgy, ahogyan én szeretném. De még mindig tanulom azt is, hogy rendszeresen kell kapcsolatban lennem Istennel, mert hogy Ő nem egy csodalámpa, Akit ha megdörzsölök akkor teljesíti majd a kéréseimet. Tanulom, hogy alázattal tudjam kivárni, elfogadni és legfőképpen Rábízni az imádságaim sorsát! Akkor is, ha látszatra nem mozdulnak előre a dolgunk. Szóval: „Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!” (Zsoltárok 55,23)
(KI)
Vélemény, hozzászólás?