„Mindezt saját szememmel láttam, fülemmel hallottam, és megértettem. Én is tudom, amit ti tudtok, nem vagyok alábbvaló nálatok. Ezért a Mindenhatóval akarok beszélni, Istennel szemben akarok védekezni. Mert hazugságot koholtok ellenem, mindannyian mihaszna orvosok vagytok! Bárcsak hallgatnátok végre! Legalább ebben bölcsnek tűnhetnétek!”
(Jób 13, 1-5)
Jóbnak elege van a kioktatásból és Isten elé akar állni, hogy szemtől-szembe hallhassa Isten érveit. A barátok annyira buzgón védik Istent, hogy elfelejtkeznek a legfontosabbról:
„És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.” (1Kor 13, 2)
„Miért rejted el arcodat, miért tartasz ellenségednek?” (Jób 13, 24)
„Az ÚR így felelt: Megnyugtat téged, ha az orcám megy veletek? Mózes erre mondta neki: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped elnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén.” (2Móz 33, 14-16)
Isten jelenlétében élni az mindennél jobb, mindennél megnyugtatóbb, mindennél inspirálóbb.
„Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlenegy sem.” (Jób 14, 4)
„Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.”
(2Kor 5, 17)
Mivel nem tudunk bűntelen életet élni, szükség van Isten hatalmas kegyelmére, amely Krisztusban jelent meg. Ez a kegyelem képes eltörölni bűneinket.
A vita első körében a barátok az együttérzés után hitték, hogy Jóbot vissza lehet terelni a helyes útra és belátja a bűneit. Ezt nem sikerült elérni.
„Te már az istenfélelmet is semmibe veszed, adós maradsz a hódolattal Isten színe előtt. A bűn tanítja erre a szádat, és a ravaszkodók nyelvét választottad. Saját szád nyilvánít bűnössé, nem én, és az ajkaid vallanak ellened. Talán te születtél először az emberek között, és előbb keletkeztél a halmoknál?” (Jób 15, 4-7)
Itt már nincs udvariaskodás, csak kőkemény vád: Isten elleni lázadás.
„Mert az elvetemültek közössége terméketlen, és tűz emészti meg a vesztegetéssel szerzett sátrakat. Nyomorúságot fogannak, és bajt fognak majd szülni; méhükben csalódás érlelődik.” (Jób 15, 34-35)
Ezt a jövőt vázolja fel Elifáz Jób előtt, ha nem tér meg.
„Az élet ösvényén jár, aki megfogadja az intést, de tévelyegni fog, aki megveti a dorgálást.” (Péld 10, 17)
„Varrott zsákruhát húztam a bőrömre, porba hajtottam büszkeségemet. Arcom a sírástól kivörösödött, szempilláimon a halál árnyéka ül. Pedig nem tapad kezemhez erőszak, és imádságom tiszta.” (Jób 16, 15-17)
A gyász elemeit emeli ki Jób egy olyan helyzetben, ahol továbbra is tisztaságát, ártatlanságát hajtogatja.
„Ha abban kell reménykednem, hogy a holtak hazája a házam, a sötétségben vetettem meg az ágyam, ha a sírgödröt kell atyámnak neveznem, a férgeket pedig anyámnak és nővéremnek, hol van akkor az én reménységem? Ki láthat itt reménysugárt? Velem száll le a holtak hazájába, ha majd együtt a porba hanyatlunk.” (Jób 17, 13-16)
Itt már az illúziók sem segítenek. Csak a reménytelenség az egyetlen biztos fogózkodó.
„Megszólalt a súahi Bildád, és ezt mondta: Meddig finomkodunk még itt a szavakkal? Gondolkozzatok el, és aztán szálljunk vitába vele! Miért tartasz bennünket állatnak, és miért nézel ostobának? Ha magadat marcangolod haragodban, talán elpusztul miattad a föld, és elmozdul helyéről a kőszikla?” (Jób 18, 1-4)
Bildád már kifogy az érvekből, itt már nem is vitatkozik. Szerinte be kellene fejezni a vitatkozást és a vádlottat átadni ítélethirdetésre.
„Világosságból sötétségbe taszítják, a föld kerekségéről elűzik. Utódja és sarjadéka nem lesz népe között, senkije sem marad lakóhelyén. Végnapján elszörnyednek a nyugaton lakók, és iszonyat fogja el a keleten lakókat. Bizony, így jár az álnokok hajléka, annak lakóhelye, aki nem akar Istenről tudni.” (Jób 18, 18-21)
„Ha valóban fölém akartok kerekedni, és rám akarjátok bizonyítani a gyalázatot, akkor pedig tudjátok meg, hogy Isten nyomorított meg, és ő kerített hálójába engem.” (Jób 19, 5-6)
Jóbnak ez az állítása teljesen szembemegy a barátai álláspontjával, az egész világképükkel. Így azt nem is tudják elfogadni.
„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent. Saját magam látom meg őt, tulajdon szemeim látják meg, nem valaki más, bár veséim is megemésztetnek.” (Jób 19, 25-27)
Csodálatos hitvallás, amelyet még ilyen reménytelen állapotában is el tud Jób mondani. Nincs olyan nyomorult helyzet, ahol legalább ennyit el ne tudnánk mondani.
„Mert megváltójuk erős: ő perli majd perüket veled.” (Péld 23, 11)
„Megszólalt a naamái Cófár, és ezt mondta: Azért kényszerít ingerültségem feleletre, és amiatt van nyugtalanság bennem, mert megszégyenítő kioktatást hallok. De értelmes lelkem megadja a választ.” (Jób 20, 1-3)
Cófár még mindig hisz abban, hogy a bölcsesség felül fog kerekedni az esztelen ellenálláson.
„Leleplezi bűnét az ég, és ellene támad a föld.” (Jób 20, 27)
Ez a sors vár Jóbra, másról ne is álmondjon. Cófár a gonosztevőt Jóbbal azonosítja. Eddig barát volt, most más dühöngő ellenség.
„Miért maradhatnak életben a bűnösök? Magas kort érnek el, sőt meg is gazdagodnak. Utódaik előttük jutnak jómódra, sarjadékaik szemük láttára. Házukban béke van, nem kell rettegniük, nincs rajtuk Isten vesszeje.” (Jób 21, 7-9)
Eddig Jób az ártatlanságát hangsúlyozta, most már vitába száll a barátaival. Kétségbe vonja az állításukat, hiszen csak körül kell nézni és az állítások ellenkezőjét lehet látni.
Amit az igaz emberről mondtak a barátai, az igaz a bűnösökre is.
„Bizony sok gonoszságod van, és bűneidnek se vége, se hossza! Hiszen ok nélkül vettél embertársaidtól zálogot, és meztelenre vetkőztetted őket. A szomjazónak nem adtál vizet, az éhezőtől megtagadtad a kenyeret. A hatalmaskodóé az ország, a kiváltságosok laknak benne.” (Jób 22, 5-8)
Igazából Elifáz már nem tud általános bölcsességekkel érvelni Jób problémájára. Így olyan bűnökkel vádolja Jóbot, amelyekre Jób állapotából következtetni lehet, de semmilyen bizonyítékot sem tud felmutatni. Ezt hívhatjuk nyugodtan rágalmazásnak.
„Légy bizalommal Istenhez, békülj meg vele, mert ennek jó eredménye lesz. Fogadd el szájából a tanítást, és szívleld meg mondásait! Ha megtérsz a Mindenhatóhoz, felépülsz. Ha eltávolítod az álnokságot sátradból, porba dobod az aranyat, patakkövek közé az ófíri aranyat, akkor a Mindenható lesz az aranyad és színtiszta ezüstöd. Akkor majd megleled örömöd a Mindenhatóban, és arcodat Istenhez emeled.” (Jób 22, 21-26)
Elizáznak ezek a szavait már bátorításnak is vehetnénk. Hiszen tényleg nincs más út az Istenhez, csak a bűnbánat és a megtérés. Elifáz beszédei itt érnek véget.
„Bár tudnám, hogy hol találom Istent! Elmennék a trónusáig, eléje terjeszteném ügyemet, tele lenne szám szemrehányással, hogy megtudjam, milyen szavakkal válaszol, és hogy megértsem, mit is mond nekem: teljes erővel perel-e majd velem, vagy meghallgat figyelmesen?” (Jób 23, 3-6)
Hiába Jób igénye egy elfogulatlan eljárásra, hiszen ehhez Istennel kellene találkoznia.
„De ő tudja, milyen úton járok: ha megvizsgál, kiderül, hogy arany vagyok. Szorosan járok a nyomában, az ő útján maradok, nem térek le róla. Ajkának parancsából nem engedek, keblembe zártam szája mondásait. De ő hajthatatlan – ki is téríthetné el a szándékától? Véghezviszi, amit lelke kíván. Bizony, beteljesíti, amit kiszabott rám. Ilyesfélét gyakran szokott tenni.” (Jób 23, 10-14)
A fenti versekben ellentét feszül. Jób szívesen teljesíti Isten rendelkezéseit, mégis fél az Isten által kiszabott további szenvedéstől.
„Virradat előtt kel föl a gyilkos, hogy megölje az elesettet és a szegényt, a tolvaj pedig éjjel. A házasságtörő szeme az alkonyatot lesi: Senki szeme ne vegyen észre – gondolja, és lepellel takarja el arcát. Sötétben törnek be a házakba, nappal bezárkóznak, nem akarnak tudni a világosságról. Mert mindnyájuknak a sűrű sötétség a reggelük, hiszen megszokták a rémítő, sűrű sötétséget.” (Jób 24, 14-17)
„Jézus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.” (János 8, 12)
„Megszólalt a súahi Bildád, és ezt mondta: Istené a hatalom és a rettegés, ő szerez békességet fenn a magasságban.” (Jób 25, 1-2)
Bildád kifogyott minden érvből. Csak egy utolsó igazságra telik tőle – Istené a hatalom.
„Pedig ez csak a szegélye útjának, és milyen halk az a szó, amelyet meghallunk belőle! Ki tudná hát felfogni hatalmas tetteinek mennydörgő szavát?!” (Jób 26, 14)
Az itt közbevetett részben Jób Isten nagyságát és teremtő erejét magasztalja, mielőtt elkezdődne az Istennel való közvetlen párbeszéd.
Vélemény, hozzászólás?