„Az élő Istenre mondom, aki megfosztott igazamtól, és a Mindenhatóra, aki megkeserítette lelkemet, hogy amíg csak lélegzem, és Isten lehelete van bennem, nem szól ajkam álnokságot, nem mond nyelvem hamisságot. Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak nektek! Míg csak meg nem halok, nem engedek feddhetetlenségemből. Igazamhoz ragaszkodom, nem hagyom, egyetlen napomért sem bánt a lelkiismeret.” (Jób 27, 2-6)
Jób ünnepélyesen kijelenti ártatlanságát. A barátok egy cseppet sem tudták megingatni ebben Jóbot.
„Hadd tanítsalak benneteket Isten hatalmáról! Nem tartom titokban a Mindenható tervét. Hiszen mindnyájan látjátok! Miért beszéltek hát hiábavalóságot? Ez jut a bűnös embernek Istentől, ilyen örökséget kapnak az erőszakoskodók a Mindenhatótól: Ha sok gyermeke lesz is, fegyver vár rájuk, a kenyérnek is szűkében lesznek utódaik.” (Jób 27. 11-14)
Jób nem kétli, hogy a bűnösök nem kedvesek Isten előtt. Ezzel az érveléssel akarja érzékeltetni, hogy a vitapartnerei csak Isten erkölcsi rendjét állították vele szembe, aminek nincs alapja.
„De a bölcsesség hol található? Hol van az értelem lelőhelye? Nem ismeri értékét a halandó, nem található az élők földjén.” (Jób 28, 12-13)
„Isten ismeri az ahhoz vezető utat, ő tudja annak lelőhelyét.” (Jób 28, 23)
A bölcsesség nem egyenértékű a tudással. Nem vásárolható meg, csak Isten adja azt az embernek.
„Azért ezt mondta neki Isten: Mivel ezt kérted, és nem kértél magadnak hosszú életet, nem kértél gazdagságot, és nem kérted ellenségeid életét, hanem értelmet kértél, hogy törvényemnek engedelmeskedve tudj kormányozni, ezért teljesítem kérésedet: olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hozzád fogható nem volt előtted, és nem támad utánad sem” (1Kir 3, 11-12)
„Az embernek pedig ezt mondta: Íme, az Úr félelme a bölcsesség, és a rossz elkerülése az értelem. (Jób 28, 28)
Az ÚR félelme nem a büntetéstől való félelem, hanem Isten hatalmasságának, mindenhatóságának felismerése és elismerése.
„Amikor a városkapuhoz mentem, és elfoglaltam helyemet a téren, ha megláttak az ifjak, hátrahúzódtak, az öregek pedig fölkeltek, és állva maradtak. A vezető emberek a beszédben megálltak, és szájukra tették a kezüket. A fejedelmek hangja elnémult, és nyelvük az ínyükhöz tapadt. Aki csak hallott rólam, boldognak mondott, és aki csak látott, jó bizonyságot tett rólam.” (Jób 29, 7-11)
Itt egy visszaemlékezést hallunk abból az időből, amikor Isten kegyelmét élvezte.
„A vaknak szeme voltam, és lába a sántának. Atyja voltam a szegényeknek, és az ismeretlen ügyét is jól megvizsgáltam. Összetörtem az álnok állkapcsát, és fogai közül kihúztam a zsákmányt.” (Jób 29, 15-17)
„Mert megmenti a segítséget kérő szegényt és az elesettet, akinek nincsen támasza. Megmenti a nincstelent és a szegényt, a szegény embereket megsegíti.” (Zsolt 72, 12-13)
Jób úgy járt el, mint egy igazságos, szerető király.
„Most azonban kinevetnek engem, akik fiatalabbak nálam, akiknek az apját annyira sem becsültem, hogy juhászkutyáim közé soroljam.” (Jób 30, 1)
„Segítségért kiáltok hozzád, de te nem válaszolsz. Ott állok előtted, de észre sem veszel. Kegyetlenné váltál irántam. Erős kézzel üldözöl engem. Fölemelsz, és elsodorsz a széllel, szétmállasztasz a viharban. Jól tudom, hogy halálba viszel, abba a házba, ahol minden élő találkozik.” (Jób 30, 20-23)
Jób nem érti, hogy az a kegyes Isten, akivel azelőtt járt és most is hozzá fordul segítségért, miért olyan rideg vele szemben.
„Bizony, jót reméltem, de rossz következett. Világosságot vártam, és sűrű homály jött. Nyugtalanság tört rám, mely nem csillapodik; elértek a nyomorúság napjai, feketén járok, de nem a nap hevétől. Fölkelek, és segítségért kiáltok a gyülekezetben.” (Jób 30, 26-28)
Elvárható lenne, hogy az a gyülekezet, amely eddig tisztelte Jóbot, most mellé álljon ebben a nehéz helyzetben. De hol van az együttérző gyülekezet?
„Ha hamisságban jártam, és lábam csalásra sietett, mérjen meg engem hiteles mérleggel, és megtudja Isten, hogy feddhetetlen vagyok.” (Jób 31, 5-6)
Annyira biztos az igazában, hogy egy egész bűnkatalógusba szedi a férfi által elkövethető bűnöket és átkot mond maga felett, ha azok közül akár egyet is elkövetett.
„Nem örültem gyűlölőm vesztének, nem ujjongtam, ha baj érte, nem szoktam számmal vétkezni, átkot kérve valakire. Nem mondhatták sátram vendégei, hogy valaki nem lakott jól nálam hússal. Nem hált jövevény az utcán, ajtómat kitártam az átutazó előtt.”
(Jób 31, 29-32)
„Hallottátok, hogy megmondatott: „Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.” Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy így mennyei Atyátoknak fiai legyetek, mert ő felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak” (Máté 5, 43-45)
„Ez a három férfi nem válaszolt többé Jóbnak, mivel ő igaznak tartotta magát. Akkor haragra gerjedt a Búzból, Rám nemzetségéből való Elíhú, Barakél fia. Megharagudott Jóbra, amiért igaznak tartotta magát Istennel szemben. De a három barátjára is megharagudott, mert nem találták meg a kellő választ, hogy bűnösnek nyilváníthassák Jóbot. Elíhú azonban várt a Jóbhoz szóló beszédével, mert azok idősebbek voltak nála. De amikor látta Elíhú, hogy a három férfi nem tud már mit felelni, akkor megharagudott.” (Jób 32, 1-5)
Meglepetés, hogy a vita eredménytelen lezárása után jön egy új szereplő. Elihú más szempontból vizsgálja meg a történteket. Isten viselkedésében nem a büntetést látja, hanem a bűntől és a gőgtől megőrizni akaró szándékot.
„Azt gondoltam: beszéljenek a korosabbak, adják tudtul a bölcsességet az idősebbek. De csak a lélek az a halandóban, a Mindenható lehelete, ami értelmessé teszi. Nem az idősek a bölcsek, és nem a vének értenek az ítélethez.” (Jób 32, 7-9)
„Tetszett az ÚRnak, hogy ezt kérte Salamon. Azért ezt mondta neki Isten: Mivel ezt kérted, és nem kértél magadnak hosszú életet, nem kértél gazdagságot, és nem kérted ellenségeid életét, hanem értelmet kértél, hogy törvényemnek engedelmeskedve tudj kormányozni, ezért teljesítem kérésedet: olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hozzád fogható nem volt előtted, és nem támad utánad sem.” (1Kir 3, 10-12)
„Mert tele vagyok szavakkal, szorongat belülről a lélek. Olyan már a bensőm, mint a lezárt újbor, széthasad, mint erjedő musttól a tömlő. Beszélek tehát, hogy levegőhöz jussak. Megnyitom számat, és válaszolok. Nem leszek elfogult sem erre, sem arra, senkinek nem fogok hízelegni. Nem is értek én a hízelgéshez, meg el is ragadna gyorsan az Alkotóm.”
(Jób 32, 18-21)
Ismerjük azt az érzést, hogy nem bírjuk kivárni sem, hogy a másik befejezze, máris a másik szavába vágunk és megmondjuk az igazat. Mindenkor, mindenkinek. Pedig nem is biztos, hogy kellene.
„Engem Isten Lelke alkotott, a Mindenható lehelete éltet. Felelj meg nekem, ha tudsz, készülj, és állj ki ellenem! Lásd, én is olyan vagyok Isten előtt, mint te: agyagból formáltak engem is. Ne félj és ne ijedj meg tőlem, nem akarlak erőszakkal kényszeríteni.” (Jób 33, 4-7)
Ez a hozzáállás emberközelibb megközelítés, mint a másik három baráté.
„Hiszen szól az Isten így is meg úgy is, de az emberek nem törődnek vele. Álomban, éjszakai látomásban, amikor mély álomba merül az ember, vagy a fekvőhelyén szendereg, akkor ad kijelentést az embernek, és intelmeit pecsétjével hitelesíti.” (Jób 33, 14-16)
„Sámuel még nem ismerte az URat, mert az ÚR még nem jelentette ki igéjét neki. Az ÚR azonban harmadszor is szólította Sámuelt. Ő pedig fölkelt, megint odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ekkor értette meg Éli, hogy az ÚR szólítja az ifjút.”
(1Sám 3, 7-8)
Elihú itt perbe száll Jóbbal, mert Isten szól, csak meg kellene hallani.
„Ő pedig énekben mondja el az embereknek: Vétkeztem, mert görbévé tettem az egyenest, de Isten nem eszerint fizetett meg nekem. Megváltott engem, hogy ne jussak a sírba, és életem a világosságban gyönyörködhessen.” (Jób 33, 27-28)
„A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta őt: Nem te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is! De a másik megrótta, ezt mondva neki: Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el. Majd így szólt: Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te királyságodba! Jézus így felelt neki: Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.” (Luk 23, 39-43)
Elihú még nem sejthette, hogy amit mond, az a távoli jövőben beteljesedik. Jézus váltott meg minket a bűnienkből, hogy ne nekünk kelljen a halálba menni.
„Azért ti, okos emberek, hallgassatok rám! Távol van Istentől a bűn, és a Mindenhatótól az álnokság. Tettei szerint fizet az embernek: mindenki azt találja, amit keresett. Bizonyos, hogy Isten nem követ el törvénytelenséget, és a Mindenható nem ferdíti el az igazságot.”
(Jób 34, 10-12)
Elihú egyvalamiben teljesen biztos. Isten igazságos. Habár lehet, hogy Jób tetteimben nem bűnös, de mégis bűnös, mert a Teremtő tetteit és szándékát bírálta.
„Bár sokáig tartana Jób próbatétele, mivel úgy felelt, mint az álnokok! Hiszen vétkét hűtlenséggel tetézi, gúnyolódva csapkod itt közöttünk, és egyre csak Isten ellen beszél.”
(Jób 34, 36-37)
„A sok elnyomás miatt kiáltoznak az emberek, jajgatnak a hatalmasok karja miatt. De azt nem kérdik: Hol van az én teremtő Istenem, aki éneket ad számba éjszaka, aki többre tanít minket, mint a föld állatait, és bölcsebbé tesz az égi madaraknál? Ezért kiálthatnak a gonoszok kevélysége miatt, de ő nem válaszol. Bizony a hiábavalóságot nem hallgatja meg Isten, a Mindenható figyelemre se méltatja.” (Jób 35, 9-13)
Nagyon mély meglátás. Az ember csak panaszkodik és kér az imádkozásban és elfelejt hálát adni. Csak kér és nem imádja Istent.
„Ha hallgatnak rá, és szolgálják őt, napjaikat jólétben kitöltik, és éveiket boldogságban. De ha nem hallgatnak rá, átüti őket a dárda, és kimúlnak tudatlanságuk miatt. Az elvetemült szívűek dacosak maradnak, nem kiáltanak Istenhez, ha megkötözi őket.” (Jób 36, 11-13)
Elihú megmutatja az engedelmesség és az engedetlenség közötti állapot következményét.
„Téged is tágas helyre vezetne a nyomorúság torkából, oda, ahol nincs szorongattatás, és bőven kerülne asztalodra zsíros étel. De te igaztalan ítélkezéssel vagy tele, és jogosan ér utol az ítélet.” (Jób 36, 16-17)
Jóbnak hallgatnia kellene Isten intelmeire és jobbra fordulna a sorsa.
„Ekkor megszólalt az ÚR a viharban, és ezt mondta Jóbnak: Ki akarja elhomályosítani örök rendemet tudatlan szavakkal? Övezd hát föl derekadat férfiasan! Én kérdezlek, te meg oktass engem!” (Jób 38, 1-3)
Eddig a könyvben Él-Saddaj (Mindenható) néven ismertük meg Istent. Innen kezdve már Jahve néven nevezi a szerző.
„Majd tovább beszélt az ÚR, és ezt mondta Jóbnak: Mit perlekedik a Mindenhatóval az akadékoskodó? Aki Istennel akar vitatkozni, feleljen neki! Jób ekkor megszólalt, és így felelt az ÚRnak: Bizony, könnyelmű voltam! Mit felelhetnék neked? Kezemet a számra teszem. Egyszer beszéltem, de ezután nem szólok, vagy ha kétszer is, többé már nem teszem.”
(Jób 40, 1-5)
Az Isten által feltett kérdésekre Jób (más ember sem) nem tud válaszolni. Azt viszont elérte, hogy Isten személyesen beszél vele, nem embereken keresztül.
„Jób ekkor megszólalt, és így felelt az ÚRnak: Tudom, hogy mindent megtehetsz, és nincs olyan szándékod, amelyet meg ne valósíthatnál. Ki akarja eltakarni örök rendemet tudatlanul? – kérded. Valóban olyasmiről szóltam, amit nem érthetek: csodálatosabbak, semhogy felfoghatnám. Hallgass meg, hadd beszéljek! – kértem. Én kérdezlek, te meg oktass engem! – felelted erre. Eddig még csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent, bűnbánatot tartok porban és hamuban.” (Jób 42, 1-5)
Habár Jób nyomorúságos helyzetben van, lelkileg felélénkül az Istennel való beszélgetéstől.
Az Istennel való igaz találkozás kiváltja az emberből a csodálatot, imádatot és a megalázkodást.
Miután az ÚR mindezeket elmondta Jóbnak, így szólt az ÚR a témáni Elífázhoz: Haragra indultam ellened és két barátod ellen, mert nem beszéltetek rólam olyan helyesen, mint Jób, az én szolgám.” (Jób 42, 7)
Miután Isten rendre utasította Jóbot (amelyet Jób el is fogadott), elmondja a barátoknak, hogy nem volt igazuk.
„Ezután Jób még száznegyven évig élt, és meglátta fiait meg unokáit a negyedik nemzedékig. Öregen halt meg Jób, az élettel betelve.” (Jób 42, 16-17)
A mennyei bíróság ítéletében nem lett elmarasztaló Jóbbal kapcsolatban. A Sátán, mint főügyész nem tudta végig vinni a vélt igazát. Nem tudta rábizonyítani Jóbra, hogy csak érdekből szereti Istent.
„Jézus így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Máté 22, 37-40)
Vélemény, hozzászólás?