Megbocsátás

„és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek;” (Mt 6, 12)

Milyen egyszerű mondat és mégis mennyi feszültség van benne.

Annyira természetes legtöbbünknek, hogy Jézus kereszthalála eltörölte a bűneinket, az Atya megbocsátott nekünk. És ez így is van.

Van azonban ennek a mondatnak egy másik vetülete is. A megbocsátás mások felé. A mondat úgy hangzik, mint egy feltétel, mintha az Atya csak akkor bocsátana meg, ha mi is gyakoroljuk ezt mások felé.

Pedig ez nem így van. Az Atya bocsánata független tőlünk, egyedül Jézus kereszthalála, áldozata hozza el számunkra a megbocsátást.

Jézus annyi kér, hogy higgyük el ezt.

Akkor mit is kér tőlünk ez a mondat?

Azt, hogy változzunk meg. Ne a sérelmeinkre koncentráljunk, hanem Krisztus legyen az életünk középpontja.

Tudom, hogy nagyon sokszor nagyon nehéz megbocsátani. Egy elrontott, kisiklott élet után a másiknak megbocsátani emberi fejjel nem logikus. Hiszen a másik fél nem érdemli meg. Becsapott, meggyalázott, megcsalt, elhagyott, kisemmizett, semmibe vett és még sorolhatnánk végtelenségig.

Mégis, a megbocsátás nem a másik félnek szól. Főleg, ha már nem él. A megbocsátás nekünk szól, akivel rosszat tettek. Ez olyan, mint az Ószövetségben az elengedés esztendeje.

El kell, hogy engedjük a fájdalmunkat, különben beleragadunk és nem tudunk továbblépni. Krisztus ebben segít. Átveszi és elhordozza a fájdalmunkat helyettünk, hogy tovább mehessünk az Ő útján és élhessünk Istennek engedelmes életet.

„Akkor magához hívatta őt ura, és így szólt hozzá: Gonosz szolga, elengedtem minden tartozásodat, mivel könyörögtél nekem. Nem kellett volna neked is megkönyörülnöd szolgatársadon, amint én is megkönyörültem rajtad? És ura haragjában átadta őt, hogy kínozzák, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozását. Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő testvérének.” (Mt 18, 32-35)

A meg nem bocsátásunk egyszerűen elválaszt attól a jótól, amit az Atya nekünk akar ajándékozni. Nem az Atya vonja meg a nekünk elkészített csodálatos életet, hanem mi utasítjuk azt el, mert csak saját magunkra gondolunk. Ez egyszerűen engedetlenség.

Az Atya vár reánk és várja, hogy megváltozzunk, hogy elfogadjuk azt az életet, amely az életre visz.

Saját magam tapasztaltam, hogy az Atya évtizedeket is vár és amikor megtörténik a változás az életünkben, akkor örömmel fogad be a mennyei közösségbe.