„…nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket…” (1Kor 1,26-27)
Isten szó szerint így cselekedett többször is egy ember életében, akiről a barátom ezeket mondta:
Teológus jött látogatóba a faluba, és a lelkésszel közösen látogatták a híveket. Egy értelmi fogyatékos fiú hozzájuk szegődött érdeklődve, hogy mi újság lehet a faluban? Bement velük a paplakba is. A lelkész el akarta őt küldeni, de a teológus kérte, ne tegye, inkább imádkozzanak érte.
Az imádság után a fiúnak megnyílt az értelme. Hazament és azt kérdezte az anyjától: „Miért járok én pendelyben, amikor én fiú vagyok?”
Húsz éves koráig ugyanis lányruhában járt. Az anyja abban a pillanatban felismerte, hogy megjött az esze, és ez úgy hatott rá, hogy rögtön elájult. A fiú később a kisiskolásoktól megtanult olvasni, hogy olvashassa a Bibliát, megtanult dolgozni, és a saját lábán megállt az életben.
A következő esemény, amit róla hallottam, már férfi korában történt. Bányában dolgozott, és itt is bizonyságot tett Uráról a maga módján.
A bányászokat ebédszünetre mindig felhozták a friss levegőre. Elővette ő is az ebédjét, egy darab kenyeret és kolbászt, de előbb imádkozott behunyt szemmel. Egy kóbor kutya ezalatt elkapta a kolbászt és elfutott vele.
A többiek kinevették: „csak imádkozz! ”
Mivel nem volt más ennivalója, futott a kutya után. Közben az Úrhoz kiáltott magában: „Uram, miért engedsz így megszégyenülni azok előtt, akik téged gyaláznak? ”
Amíg a kutyát kergette, lejárt az ebédidő, s a többiek visszaszálltak a felvonóba, hogy munkahelyükre menjenek. A felvonó akkor velük együtt leszakadt – Isten így használta fel a belé vetett bizalmát a megmentésére.
Öreg korában a falujában is nyitottak egy önkiszolgáló boltot. A boltban figyelmeztetett egyeseket, ne káromkodjanak, ne szidják Isten nevét. A boltvezető azt mondta erre:
– Rózsa bácsi, elmúlt már az az idő, amikor a Tízparancsolat még érvényben volt.
– Figyeljen ide, én nem megyek ki addig a boltjából, amíg maga nem mondja, hogy most is érvényes – felelte az öreg.
Az emberek összenéztek, mit bolondozik az öreg és vártak. Rózsa bácsi nem csinált semmi különöset, összeszedte a kosarába a portékákat, és a pénztárt elkerülve indult kifelé. Az ajtónál volt, amikor az üzletvezető rákiáltott:
– Hé, Rózsa bácsi, ne lopj!
– Na ugye, megmondtam, maga fogja kimondani a Tízparancsolat szavait: ” Ne lopj! ”
Rózsa bácsi élete vége felé nyelvrákot kapott. Az orvos azt mondta, más segítség nincs, a nyelvét ki kell operálni.
– Azt nem hagyom – ellenkezett – , mivel fogom akkor Istent dicsőíteni?
Isten megdicsőítette magát az öreg életében! Egy jó idő múlva az orvos megnézte a nyelvét és csodálkozva állapította
meg, hogy meggyógyult.
– Mit csinált vele?
– Én semmit.
– Hát mondja el, mit evett?
Nem nagyon volt mit, ezért csak víziciberét (az aratók itala, ecetes lé) ittam egy kis kenyérhéjjal.
– Miért nem szólt Rózsa bácsi, hogy nincs mit ennie, segítettünk volna!
Mindig tisztán és nagyon egyszerűen járt, de ő sohasem kért senkitől semmit, csak Urától, s lám nem szégyenült meg.
V. S.
(Zs)
Vélemény, hozzászólás?