„Amikor arra a helyre értek, amelyet Koponya helynek hívtak, keresztre feszítették őt, és a gonosztevőket: az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől.” (Lukács 23,33)
Világmegváltó elképzelésekből mindig bőséges a választék.
Közös bennük, hogy egyik sem hasonlítható Isten tervéhez, amely valódi megoldást kínál a bűnös ember megmentésére. Krisztus váltsághalálához, a próféciák beteljesedéséhez elegendő volt a
teremtett világ pár négyzetméteres nagyon szerény területe, és az idő pár órája, hogy végbemenjenek. Ilyen megoldást ember nem találhat ki. Amikor megkezdődött az ítélet végrehajtás, elszabadultak az indulatok. Volt, aki sírt, mások csak nézték közelről vagy távolabb állva, sokan csúfolni kezdték Jézust. Csodát követeltek tőle.
Szálljon le a keresztről, majd hisznek neki. Milyen sekélyes elvárás! Nem tett épp elég csodát, hogy higgyenek és megtérjenek? A kemény szívűeknek semmi sem elég!
A katonákat nem érdekelte az egész zsidó vallási cécó. Elvégezték a feladatot, és közömbösen osztozkodtak a megfeszített ruháin.
Csakhogy az elítélt nem úgy viselkedett, mint a többi hasonló sorsúak. Meggyötört teste, kínzó fájdalmai ellenére, megbocsátásért imádkozott az Atyához, a tudatlanok számára, azokért akik őt
ide juttatták. Felfoghatatlan!
Feje fölött írás hirdette: ” ez ama zsidók királya „. Miféle szokatlan vádirat ez? Ha király, miért kerülhetett a keresztre, mint egy közönséges bűnöző ? A papok a szöveg pontosításáért fellebbeztek a helytartónál.
Pilátusnak azonban elege volt a felzaklató „Jézus ügyből”. Egész nap azon igyekezett, hogy felmentse ezt az embert, még a felesége is üzent, hogy ne ártson neki. Gyakorlott vallatóként hamar felismerte, hogy nem bűnös, emellett a rab szokatlan válaszai egészen megrémítették. De elege volt a papokból is, mert zsarolással vették rá Jézus elítélésére.
És most megint itt vannak szőrszálhasogatni! Gyorsan megszabadult tőlük. A papok azért titkon örültek, hogy sikerült likvidálni a veszélyes felforgatót, aki merte magát az Isten Fiának nevezni, és azt állította, hogy lerombolja az Isten templomát, és három nap alatt felépíti azt. Súlyosan istenkáromló szavak ezek, halál reá! Szerintük. Jézussal együtt megfeszítettek két gonosztevőt is. Tele volt a börtön halálra ítéltekkel, miért csak kettőt vittek ki az nap? Nem vihettek ki többet, mert az ember előtt csak kétféle út van. Az egyik rab az örök életet választotta, a másik nem. Ezt jelképezték ők ketten. Kezdetben nem volt különbség köztük, egyaránt szidalmazták Jézust. Még volt erejük csipkedni a tőlük megalázottabbat! Aztán hallották , ahogyan Jézus imádkozik az Atyához.
Az egyik szívében növekedni kezdett a bizalom afelé, aki pont olyan reménytelenül megviseltnek látszott, mint saját maga. Egyetlen kérésével semmit sem veszíthetett: ” Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.” Tőle kérte, akit az Atya most elhagyott. A helyzet logikátlannak tűnt, kivéve az ébredező, kapaszkodó hitű számára, neki létkérdés lett Jézus felelete:
„Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.” Kaphat- e felszabadítóbb , reménykeltőbb választ egy haldokló? Az Isten elfogadta és befogadta a megalázkodó bűnöst. Ha egy nappal hamarább végzik ki, esélye sincs az örök életre.
A haláltusa sötétségbe és földindulásba torkollott. Gyászolt a föld és az ég 3 órán keresztül. A nép megrettent, a csúfolódók elnémultak. Kezdték felfogni, hogy itt valami rendkívüli történt.
A templomban szolgálók rémüldözni kezdtek, amint a templom kárpitja magától kettéhasadt. Mi jöhet még? Ítéletidőt sejtettek. Valóban az volt, a bűnöket és a vádló leveleket szegezték a fára
Isten Fiával együtt. Szenvedő teste ezt hirdette, gyertek: „akik teljesek minden hamissággal, paráznasággal, gonoszsággal, kapzsisággal, rosszasággal, rakván irigységgel, gyilkossággal,
versengéssel, álnoksággal, rossz erkölccsel, súsárlók, dölyfösek, kevélyek, dicsekedők, rosszban mesterkedők, szüleiknek engedetlenek, irgalmatlanok.” – gyertek mind, ti értetek vagyok most itt!
Még nem értették meg. Azt sem, hogy ezután válaszfalak fognak ledőlni emberek, népek és az Isten között. Hogy az a kárpit örökre elszakadt, hiába cserélik ki újra.
Az angyalok álmélkodva, a legnagyobb tisztelettel figyelték a kereszten függőt. Elítélt Uruk egyetlen szavára ott termettek volna véget vetni a kínzásnak, de nem tehették. Az Atya nem adott rá parancsot. Akinek szavára előállt a világ, most hallgatott. A nagy ellenfél, a Sátán folyamatosan megtett mindent, hogy megakadályozza a megváltást.
Tudta, hogy legyőzetett, ideje meg van számlálva. Elment hát, dühöngve hadakozni a Krisztus magvából valókkal. A sötétség többé nem tudja fogva tartani az áldozatait. Megjelent az erősebb
és hatalmasabb világosság , folyamatosan terjedően a világban.
A Golgotán az egyik szidalmazó bűnös volt, és bűneiben halt meg. Ő megvetette a Krisztus vérét.
A kegyelmet kapott ember is bűnös volt, de bűn nélkül halt meg. Őt megmosta a Krisztus vére.
A harmadik a teljesen ártatlan, nem volt bűnös, de a bűn miatt halt meg.
A negyedik ember, a római százados, esélyt kapott, hogy rájöjjön, ő is bűnös. Mindent végig figyelve felismerésre jutott, és elkezdte dicsőíteni azt Istent. Képtelen volt hallgatni, kiszakadt
belőle a hitvallás : ” Bizony, Istennek fia volt ez. ”
A test megáldoztatott, a vér kiontatott.
Érvénybe léptek Krisztus korábbi szavai:
” …. ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. Aki eszi
az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. ”
János 6, 53-54
(Zs)
Vélemény, hozzászólás?