„Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.„ (Máté 18, 2-3)
Elég hamar rájött, hogy mire megy ki a játék. Kézzel – lábbal tiltakozott ellene, bár tisztában volt vele, hogy Verával szemben csak ő lehet a vesztes.
–Természetesen, tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy- mondta Vera-, ezt el is magyaráztam a többieknek. De éppen amiatt van ez, mert olyan tehetséges vagy, mert művészi adottságaid vannak. És ugyan ki csinálná meg, ha nem te? Igen, ki csinálná meg különben? Ráadásul ez a szakmája- rendező, méghozzá a tévénél. Vera többször is hangsúlyozta, hogy ő az egyetlen, aki ezt meg tudja csinálni.
– Na jó, de ha én csinálom, akkor én szabom a feltételeket. Sokkal jobbnak kell lennie, mint az elmúlt években. Úgy kell nekilátnunk, mint a tévénél – egyezett bele végül megadóan. Ragaszkodom a jó megvilágításhoz, és a legfontosabb a jó hangosítás, hogy a terem leghátsó sorában is értsék, ami a színpadon elhangzik. Ezenkívül korhű kosztümök kellenek. Nem akarok öreg lepedőkből készült felismerhetetlen műremekeket. Olyan karácsonyi színdarabot akarok, amelynek van üzenete.
– Pont ez az, amit mi is szeretnénk- bólogatott Vera. – Egy olyan karácsonyi darabot, amelynek üzenete van, ami megszólít.
Hát igen, így történt, hogy ő, Weiss Lukács, egy karácsonyi gyermekdarab rendezője lett! Az első megbeszélésen azzal kezdte, hogy felsorolta, mi minden fontos a számára, mihez ragaszkodik. Számolniuk kell azzal, hogy addig nem nyugszik, míg tökéletesen nem megy az egész. Megismételte, hogy a legfontosabb a színdarab üzenete. Nem lesznek papírtevék vagy tornacipős pásztorok! Egy pásztor legyen mezítláb és saruban. Farmernadrágos angyalok pedig végképp nem lehetnek! Mindenki egyetértett vele.
Lukács egyre inkább belelkesedett. Főleg, amikor észrevette, hogy számíthat néhány egészen használható emberre. Például Arnoldra, aki a hangosítás megszállottja. Ismer minden fogást, és trükköt, úgyhogy tényleg lehet majd hallani az egész teremben a legvékonyabb hangocskát is. A kibérelt teremnek nagy színpada volt, igazi megvilágítással és kulisszákkal. Lukács azt akarta, hogy a gyerekek ruházata a lehető leghűségesebben tükrözze a történelmi kort. Óriási munkát jelentett ez, de bizonyára megéri! Látott egyszer egy olyan karácsonyi darabot, amelyben a ruhákat csak egy-két madzag és biztosítótű fogta össze. Az egész terem harsogott a nevetéstől, amikor a szegény József elveszítette a nadrágját.
Mindenki el volt ragadtatva Lukács ötleteitől. Illetve csaknem mindenki. Az egyetlen kivételt Jan bácsi, egy idősebb ember képezte. Amikor a véleményét kérdezték, csak ennyit mondott:
– Szép, szép, de nem szabad elfelejtkeznünk a gyerekekről, végül is ők fogják előadni.
Hát igen, a gyerekek! Amikor Lukács elkezdett velük próbálni, majdnem inába szállt a bátorsága. Negyven fiú és lány! Olyan lármát csaptak, hogy azt hitte az ember, forradalom tört ki. Szerencsére ott volt Jan bácsi. Az énekeket tanította be a gyerekeknek, és zongorán kísérte őket. Lukács a gyerekek felét legszívesebben azonnal hazaküldte volna. De Jan bácsi erélyesen tiltakozott ez ellen, mert minden gyereknek játszania kell. Lukács végül is engedett, belátta, hogy szüksége van Jan bácsira. Rá hallgatnak a gyerekek, és neki nem került különösebb erőfeszítésbe, hogy lecsendesítse a társaságot. Nagy nehezen sikerült elosztania a szerepeket. Jó sok időbe telt. Azok, akiknek már semmilyen szerepecske sem jutott, az angyalok kórusában énekelhettek. Ez a megoldás mindenkit kielégített, mert így tényleg minden gyereknek volt feladata. De az egyik fiúcska, a kis René, olyan hamisan énekelt, hogy Lukács kénytelen volt pásztort csinálni belőle. Nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy megértsék, mit vár el tőlük, és mi a darab jelentése. Gyakran kellett figyelmeztetni őket:
-Hé, egy angyal nem áll így! Ne turkálj az orrodban, mindenki látni fogja a közönségből. Előre ki kell majd fújnod az orrod, mert egy angyal nem hord zsebkendőt a zsebében. Hát te meg mit csinálsz? Csak nem rágózol? El tudsz képzelni egy pásztort, amint rágógumit rág? Gyerekek, egyet szeretnék, ha megértenétek: olyan karácsonyi darabot akarok, amelynek üzenete van! Tudjátok, mit értek ez alatt? Azt akarom, hogy úgy énekeljetek és játszatok, hogy megértsék a nézők, miért jött el az Úr Jézus ebbe a világba. Lukács egyre jobban élvezte a próbákat a gyerekekkel. Csak egy gyerek okozott neki gondot – a kis René. Nem mintha nem akart volna jól játszani, csak éppen a döntő pillanatban mindig valahol máshol jártak a gondolatai.
– Pásztor! Mit álmodozol? Igen, te, René. Megint elkéstél a belépéssel. Mit is kell mondanod? Na?
– Azt mondom, hogy…hogy… – ennél tovább általában nem jutott.
– Csak ezt kell mondanod: Nézzétek, világosodik! Teljesen reménytelen volt az eset, Renének ez sem ment. Lukács már réges-rég másnak adta volna a szerepet, de Jan bácsi nem engedte. Szerinte René már csak ilyen, egy kis álmodozó. Ha mégis megakadna, majd Vera, a súgó segít neki.
– De nem akarom, hogy ez az egy fiú elrontsa az egész darabot – tiltakozott Lukács.
– Ugyan, biztos, hogy menni fog – vélte Jan bácsi. – Ha becsúszik valami baki, egyszerűen tovább kell játszaniuk a többieknek. Ettől még nem szenved csorbát az előadás üzenete.
Lukács nem harcolt tovább az igazáért. Jan bácsinak tényleg minden gyerek egyformán fontos.
Az előadás előtt egy héttel René megbetegedett. Lukács egy másik fiúnak adta a szerepét, aki a fogadóst játszotta. Kitűnően ment minden. René mindenáron részt akart venni a próbákon még betegen is, de édesanyja nem engedte el. René tudta magáról, hogy rossz színész. A tanárok is mindig azt mondták róla, hogy álmodozó. Pontosan tudta, mit kell mondania, de amikor Jan bácsi zongorázott és a gyerekek olyan szépen énekeltek, akkor mindenről megfeledkezett, ami körülötte történt. Olyan volt, mintha igazi angyalok és pásztorok állnának előtte. Már ott is volt Betlehemben, és az Úr Jézusra gondolt. Aztán hirtelen neki kellett volna megszólalnia, de olyan gyorsan nem tudott visszaemlékezni arra, mit is kell mondania. Lukács úr mindig leszidta emiatt. Ne de majd az előadáson menni fog. Annyira szerette volna jól csinálni, hogy minden néző megértse, miért jött az Úr Jézus a világba. Számára ez teljesen világos volt. Mindannyiunkért. Az Úr Jézus azért jött, hogy az emberek szívében lakjon. De legtöbben nem akarják befogadni őt. Csak egy istállóban talált helyet. De ő, ő be akarja fogadni az Úr Jézust. Jan bácsi mondta, hogy ha valaki szereti az Úr Jézust, akkor kérje meg Őt, hogy költözzön be a szívébe. Ezt Jézus meg is teszi akkor, és mindig benne marad. Ez a karácsonyi színdarab üzenete.
Egész pályafutása alatt még soha nem volt ilyen ideges Lukács, mint a karácsonyi darab előadásának estéjén. Még olyan sok tennivaló volt hátra. Mindenki akart tőle valamit, úgyhogy arra is alig jutott ideje, hogy pár falatot bekapjon. Nagy sikert arattak a díszletek. Minden olyan valóságosnak tűnt. Mintha 2000 évvel ezelőtt Betlehem utcáin járna az ember. Arnold sem túlzott, amikor azt ígérte, hogy a hangosítással minden rendben lesz. Kitűnő volt a hangminőség, és olyan jól helyezte el a mikrofonokat, hogy az egész teremben lehet majd hallani minden egyes gyermeket a színpadon. A terv szerint alakultak a dolgok. Már özönlöttek is befelé a terembe a várakozásteljes nézők. Lukács rettenetesen ideges volt. Alig győzte nyugtatni az izgatott gyerekeket. Még szerencse, hogy Jan bácsi ott volt. Nélküle nem is boldogult volna a felbolydult gyereksereggel. Egyszer csak ott állt előtte René. Lukács már nem is gondolt rá, örült, hogy ilyen egyszerűen megszabadult egy problémától. A kis René nagy, várakozásteli szemekkel nézett Lukácsra.
– Meggyógyultam.
– Örülök neki, René. De a szerepedet oda kellett adnom másnak. Ijedten vette észre, hogy a gyerek szemei megtelnek könnyel.
– Pedig, biztosan … biztosan menne – dadogta. Lukács a fejét rázta, mert nem akart változtatni. Kérte a gyereket, hogy üljön le szépen a nézők között, onnan mindent jól fog majd látni. Jan bácsi Lukács karjára tette széles kezét, és halkan így szólt hozzá:
– Ezt nem teheted. Nézd csak a fiút! Katasztrófa lenne a számára, annyira örült ennek a mai estének. Azt hiszem, hogy menni fog neki.
– Ám legyen. Szerepelhet, de nem pásztorként. René, jól figyelj. Most már András a pásztor, ezen nem változtathatunk. Te viszont átveheted az ő szerepét, mint vendéglős. Amikor jön József Máriával, és megkérdezik tőled, hogy lenne-e szállás, semmit nem kell mondanod, csak rázod a fejed, hogy nincs. Értetted? Láttad eleget a próbákon, ugye? Tehát a kellő pillanatban rázod a fejed, megegyeztünk?
René elsápadt. De Lukács már ott sem volt, annyi dolog várt még rá. Pontosan nyolc órakor felemelkedett a függöny, és elkezdődött a darab. Minden remekül folyt. Lukács oldalról figyelte a művét. Kitűnően játszottak a gyerekek, csodálatosan énekeltek az angyalok. Lassacskán megnyugodott. Megérte a fáradságot, a hetekig tartó próbákat. A súgólyukban gubbasztó Verának semmi dolga nem akadt. Olajozottan folyt az előadás. Mária és József megérkeztek Betlehembe. Valóban olyan fáradtnak látszottak, mint akik napok óta úton vannak. Bekopogtak a fogadóba, mire kilépett a vendéglős a feleségével.
– Messziről jöttünk, és nagyon elfáradtunk. A feleségem ráadásul gyermeket vár. Nem lenne egy kis helyük, ahol meghúzhatnánk magunkat éjszakára?
René megkövülten állt előttük, szemei tágra nyíltak döbbenetében. Nyitotta száját, mintha mondani akarna valamit, de nem jött ki hang a torkán. A nézők körében nőtt a feszültség.
– Nem – súgta Vera. René mintha meg sem hallotta volna. Csak bámulta Józsefet és Máriát, és patakzottak a könnyei. A vendéglősné mentette meg a helyzetet: a kelleténél kicsit hangosabban is „nem „-et mondott, megragadta René karját, behúzta a házikóba, és becsapta maguk mögött az ajtót. Odabentről azonban szívet tépő sírás hangzott fel:
– Nem hagyhatom kint őket!….Nem akarom az Úr Jézust elküldeni! – zokogta René.
Lukács magánkívül volt dühében. Nem igaz! Ez a kis ügyefogyott az egészet elrontotta. Tudta előre. És ez a nyavalyás hangosítás, mindenki hallotta a fiú bömbölését. Tajtékozva fordult Jan bácsi felé. „Tönkretette az egész munkámat…” – akarta mondani, de torkán akadt a szó, amikor meglátta az öreg könnyes szemeit.
– Azt akartad, hogy legyen a karácsonyi darabnak üzenete. Teljesült a kívánságod – súgta amaz a rendezőnek.
Lukács csak ekkor vette észre, milyen csönd lett a teremben.
részlet Johan Frinsel: Az üzenet című novellájából
(Zs)
Vélemény, hozzászólás?