„És nem közönséges csodákat cselekedett az Isten” (Csel 19,11)
Vasárnapi iskolás konferenciánk volt. A környék községeiből nyolcvan gyermek jött össze, s nagy örömben, sok áldással töltöttük el a napot. A gyermekek közül többen arról tettek bizonyságot, hogy elhiszik, vallják az Úr Jézust Megváltójuknak, és szeretnének olyan életet élni, amely kedves az Úr előtt.
Mikor vége lett a konferenciának, sorban álltak az elutazó gyermekek. Még száz méterre sem volt tőlünk a HÉV egyik feltételes megállója. Mi a gyerekekkel a sínek melletti úton mentünk az állomás felé, és a történet jó megértéséhez tudni kell azt is, hogy utunk nem a felszállási oldalon vezetett, s mi csak az állomáson mehettünk át a másik oldalra, ahol a felszállás szabályszerűen történni szokott.
Ahogy haladtunk, messziről hallottuk a vonat hangját, zakatolását. Egy kicsit gyorsítottunk, de gondoltuk, a kalauz úgyis észreveszi nem kis menetünket, s nem indít addig, amíg gyermekeink fel nem szállnak a vonatra. Ahogy az állomásra értünk, a vonat be is futott, és nekünk már nem volt időnk átmenni a felszállási oldalra. Ahogy megállt a vonat, az egész gyereksereg megrohanta a kocsikat, de nem a felszállási oldalon. A kalauz pedig a szabályszerű oldalon nézett ki, és látta, hogy senki sincs az állomáson, így elindította a vonatot.
Én éppen egy lépcsőnél segítettem fel a gyermekeket, amikor a vonat elindult. Rémülten elkiáltottam magam: „ El a vonattól” – de szinte megdermesztett a látvány. A kocsik lépcsőin végig kapaszkodó gyerekek, sőt még a kocsik között is többen igyekeztek a lépcsőkhöz!
De még abban a pillanatban az alig megindult vonat hirtelen megállt. Megállt, de úgy, mintha egy hatalmas kéz nehezedett volna rá. Egy szempillantás alatt odaragadt a sínhez. Még átgondolni sem tudtuk, mi történt, amikor a vonatvezető és a kalauz átvizsgálták a kocsikat az utasok nem kis meglepetésére. Amikor odaértek hozzánk, az idősebbek és a kísérők már kikapkodták a gyermekeket a kocsik közül, és a lépcsők üresek voltak.
Mi történt? – kérdeztem a vezetőt. De helyette a kalauz szól nagy bosszúsan. – Most már csak szálljanak fel, úgysem megyünk innen egy ideig!
A gyermekek nekiiramodtak a lépcsőknek. Újra megkérdeztem a vezetőt, hogy mi a hiba, miért állt meg a vonat. Nem tudta, csak azt érzékelte, hogy az összes fék hirtelen befogott, de nem ő fékezett! Azt állapították meg, hogy a légfékek, amit a mozdonyvezető irányíthat, valamiért nem üzemeltek, de az egyes szerelvények hátulján található kézi fékek közül, egyszerre hármat, mint egy jeladásra, valakik behúztak, és ezért állt meg a vonat. A mozdonyvezető, hosszú pályafutása alatt még nem látott ilyet!
Nem értettem akkor a hirtelen jött ijedelem után a mozdonyvezető szavainak a súlyát. Körülnéztem. A gyermekek már mind az ablaknál álltak, és nevetve integettek, és a kísérő testvérek is felszálltak. Csak mi, a helybeliek álltunk még mindig a váratlan eseménytől megdermedten a vonat mellett.
Egyszer csak rövid csikorgást, szuszogást, majd szaggatott kattanásokat hallottunk.
Kiengedtek a fékek! – hallom az egyik kalauz hangját. A mozdony fütyült, s a vonat a sok boldog, integető gyerekkel és a még mindig döbbent arcú kísérőkkel elindult. Ahogy lassan egyre távolodtunk az állomástól, úgy engedett fel bennünk az ijedelem. Egymás szavába vágva mondtuk: Az a két kis telepi gyerek éppen a kocsik között állt……. Ahogy elindult a vonat, az egyik kislány hanyatt esett a lépcsőről, épphogy elkaptam……..
És így tovább. De a vonat megállt, és a gyerekek életének megkegyelmezett az Isten, sok fájdalomtól őrizve meg a szülőket és bennünket is. De még ma is úgy érzem, kevés volt a szavunk, a szívünk hálája ahhoz az imádsághoz, amit a csodálatos segítségért mondtunk.
Történt pedig mindez 1947-ben, egy felejthetetlen, nyári délutánon.
D.G.
(Zs)
Vélemény, hozzászólás?