„Ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké” (Zsoltárok 73, 26)
Siettem, mint mindig, mert sok a teendő, vagyis sokat vállalok. Felét sem kellene.
Már jöttek is a gondolatok, hová kell ma eljutnom, kit kell felhívnom, mi maradt el tegnapról. Nyüzsögtek a fejemben a fontosabbnál fontosabb teendők. Közben a kocsiban ültem, és vezettem. Észrevettem az elsuhanó híd korlátjára támaszkodó fehér hajú, hajlott hátú, apró öregembert. Mit keres ott? Beteg, segítségre van szüksége? De hát sietek. Különben is, ennél a hídnál hosszú csík van, nem lehet megállni, csak úgy. De győzött egy szelíd hang. És felvillant egy hasonló eset, amikor is nem álltam meg egy integető hátizsákos embernek. Pedig most már tudom, hogy okkal volt ott az úton, és azt is tudom, hogy ki küldte elém. De hát én, a nagy okos, sok a dolgom, más embereknek akartam megfelelni, és ott hagytam őt. Majd más valaki, akinek nincs annyi dolga, elviszi.
De most fékeztem. A sok elintézni való talán várhat még. Óvatosan megfordultam, hosszú csík ide, vagy oda. Pár perc múlva már nem egyedül utaztam, és teljesen máshová, mint amit elterveztem. A tiszta tekintetű sovány, kopott ruhájú ember halkan köszönte meg, hogy elviszem, és őt hallgatva már csak azt bántam, hogy közel van az a falucska, ahová szeretett volna eljutni. Haza menni, amint mondta. Először a fiához, akit sok évvel ezelőtt ott hagyott, aztán pedig haza menni az örök otthonba, ahol már várja őt az, aki teremtette, és aki gondját viselte a hosszú évek alatt. A felesége korán meghalt, csak egyetlen gyermeket nevelhetett fel, egy szelíd, jóravaló , csendes fiút, akivel kettecskén éldegélt a kis létszámú falucska utolsó házában. Becsülettel megdolgoztak a betevő falatért, s nem is volt addig semmi gond, amíg feleség nem kellett a fiának. Aztán pár év, és az asszonynak semmi sem tetszett, főleg ő, a városi kényelmet igénylő menyecskét időnként megszólító após. És, hogy békesség legyen a házban, szólt a fiának, hogy elmegy.
Nyakába vette az ismeretlen világot. Nyáron juh nyájak pásztorainak segített, télen meleg istállóban, vagy tehetős emberek fészereiben húzta meg magát, és az ellátásért ott szolgált, ahol éppen munka akadt számára. Így élte le békességben és családja iránti nagy szeretettel élete nagy részért. Boldogan, hogy nem állt a fia és a menye közé. Nem kellett már miatta veszekedniük. És, most közel a pillanat, amikor itt kell hagynia megroggyant testét, mert milyen csodálatos az Isten, megengedi, hogy meggyengüljünk, hogy vegyük észre, mire jó a test. Már semmire. Már gyalogolni sem tud, nincs erő, gyenge a láb, pedig a lelke az száll. Szeretné ölelgetni az unokát, aki már szép szál legény, ha Isten is úgy engedte. És meg kell mondania a menyének, hogy rég nem haragszik rá, mert hatalmas az Isten, és szeret ő mindenkit. Csak az ember buta és vak, meg süket, nem látja őt, pedig mindenben ott van.
És ekkor odaértünk a házhoz, a parton túl a falu végén. Láttam, ahogy az idős ember életéből eltűnnek azok az évek, amelyeket szeretetből idegenek között töltött, mert az öröm, hogy haza érkezett, felülmúlt mindent. Csillogó szemekkel, izgatottan szállt a lelke, de a teste itt tartotta bezárva a lelket. Segítségre szorult. Átöleltem két kis vállát, hogy kisegítsem az autóból. Mind a ketten sírtunk és örültünk. Mire kiszállt, megjelent egy húsz év körüli magas, erős fiú. – Nagyapa!! – tovább már ő vezette.
Másnap, megint ott volt előttem a sok fontos elintézni való ügy. Beültem az autóba, és észrevettem, hogy az öregember ott hagyta a botját. Megilletődve a kezembe vettem, és néhány betűt vettem észre, amit körbeforgatva sikerült összeolvasni: „ Isten kegyelméből élő” Ezt faragta botjára a bácsi, és vallotta és élte napról napra. Hittel, becsülettel, reménységgel, a Mindenható Isten örömében. Akkor a könnyek megint jöttek, és ma sem volt sürgős semmi, amit elterveztem. Utam, ugyanoda vezetett. Éppen a falu templomáig értem, amikor sietve lépkedni láttam befelé az unokát. Vártam, majd kiszálltam. Hamarosan szólt is a harang, erőteljesen, háromszor egymás után, két rövid szünettel, ahogy falun szokás. Ki halt meg? – jelentek meg sorra a kíváncsi emberek. – Mindenki, bizony, mindenki. – csak ennyit tudtam mondani – mert akiért most harangoznak, az él, Isten kegyelméből örökkön él!
B.Era
(Zs)
Vélemény, hozzászólás?