Ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mond: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád. (1Sámuel 3,9)
A feleségem hívott a dolgozószobámból, hogy menjek ebédelni.
Amikor az asztalra került az étel, egymás kezét megfogva szoktuk elmondani az asztali áldást. Így történt most is, miközben egy belső késztetést éreztem, hogy keressem fel Mrs. Henry-t, méghozzá azonnal. Egy pár percig haboztam, aztán a feleségemhez fordultam és közöltem vele, hogy most el kell mennem. Elmagyaráztam neki, hogy mi történt, és már ott se voltam. Haragudott és nehezen értette meg, hogy miért kell elhagynom a házat éppen ebben a pillanatban.
Kerékpárommal Mrs. Henry házához hajtottam. Becsöngettem, de nem érkezett válasz. Erre bekopogtam a hátsó ajtón. Még mindig semmi. Bekiáltottam a konyhaajtón: „Bejöhetek?” Ekkor tompa hangot hallottam a ház belsejéből. Amikor beléptem a nappaliba, megpillantottam Mrs. Henry-t, mozdulatlanul fekve a padlón. „Hol volt ilyen sokáig? Már legalább egy fél órája imádkozom, hogy jöjjön el hozzám!” – mondta.
Ez az élmény elgondolkoztatott. Vajon hányszor fordult elő, hogy képtelen voltam megérteni Isten félreérthetetlen hangját? Örülök, hogy azon a napon engedtem Isten unszolásának, hiszen Ő bármelyik pillanatban gondoskodó cselekvésre buzdíthat.
Urunk, segíts figyelni útmutatásaidra, és feltétel nélkül engedelmeskedni! Ámen.
A. G. Trevithick (Kent, Anglia)
(Zs)
Vélemény, hozzászólás?