„…Vétkeztem, mert görbévé tettem az egyenest, de Isten nem eszerint fizetett meg nekem. Megváltott engem, hogy ne jussak a sírba, és életem a világosságban gyönyörködhessen. Mindezt kétszer-háromszor is megteszi Isten az emberrel, hogy visszahozza őt a sírból, és ráragyog az élők világossága.” (Jób 33, 27b-30)
Béla hívő szülők fia volt, és gyermekkora óta ismerte Isten igéjét. Meghitten csengtek fülében a bűn és megbocsátás szavak, s úgy vélte, vele minden a legnagyobb rendben van. Aránylag rendszeresen látogatta az istentiszteleteket – ahogyan csak kevés barátja. Mindent összevetve önmaga szemében jó keresztyén és tisztességes ember volt. Egy rendkívüli esemény azonban ráébresztette, mindezek ellenére a keresztyénsége ingatag lábakon állt, és úgynevezett hite mégsem annyira szilárd, mint ahogy feltételezte.
Béla minden reggel vonattal utazott Bázelből Oltenbe, a munkahelyére, este pedig vissza. Egyik nap azonban munka után késve ért ki a pályaudvarra, és amikor a peronra lépett, a vonat már mozgásba lendült. Béla még gyorsan felugrott az utolsó kocsi lépcsőjére, és örült, hogy nem kell várnia a következő vonatra. A villanymozdony hamar felgyorsult. Béla ki akarta nyitni a kocsi ajtaját, ám döbbenten állapította meg, hogy zárva van!
Aktatáskáját a hóna alatt szorongatva, belekapaszkodott az oldalsó rúdba, arccal befelé. A menetszél élesen a hátába vágott. Még mielőtt tisztába jöhetett volna a helyzetével, döbbenete rémületté változott: a vonat beszáguldott az alagútba. Bélának ideje sem maradt, hogy a hosszú alagútra gondoljon. Mennydörgött és dübörgött körülötte, s érezte a légnyomást a dobhártyáján. A léghuzat, itt az alagútban összepréselve, kínzóan szaggatta a testét, a pokoli zaj szinte az őrületbe kergette. Csak egy dolgot tudott bizonyosan: ha elereszti a kapaszkodót, darabokra szakad. Körülötte sötét éjszaka volt, még az alagutat megvilágító gyér fényeket sem látta, arcát a kocsi falához szorítva. A vonat sebessége egyre nőtt, elgémberedett tagjait és a testét kínozta a hasogató léghuzat. Időtlenség vette körül, érezte, hogy ereje egyre fogy. Már csak egyet tudott: elvesztél! Véglegesen és menthetetlenül jönni fog a zuhanás a semmibe. A férfi teste és szelleme kikapcsolt. Az, aki a hideg fogantyúba kapaszkodott, már nem ember volt, hanem egy teremtmény, akiből, úgy tűnt, már eltávozott a lélek. És mégis volt ott valami, vagy inkább valaki, aki szorosan fogta őt. Isten?! Ebben a pillanatban enyhült a szörnyű nyomás, és eltűnt a sötétség. A vonat elhagyta az alagutat, és kirohant a szabadba. Nagy megkönnyebbülést érzett, kis híján lazított a szorításán. Vesztére tette volna. Vajon milyen hatalom parancsolta neki, hogy kapaszkodjon jobban?
Liestalban végre megállt a vonat. Béla eltámolygott a következő nyitott ajtóig. Egy kalauz feltépte előtte, mivel neki nem volt ereje, hogy kinyissa. Lerogyott az ülésre, és érezte, hogy a tagjaiba lassan visszatér az élet. Csak most tudatosult benne, hogy életben van, és aktatáskáját még mindig a hóna alatt szorongatja. Ám ekkor a tudata mélyéről ismét felhangzott: elvesztél! Miféle biztonságra hagyatkozott ő eddig? Talán keresztyén neveltetésére, a templomba járására vagy netán tisztességes életére? Hát nem egy vasúti kocsi védettségére hasonlít ez a biztonság? Béla éveken át ebben a biztonságban utazott, mit sem tudva veszélyről, az alagút éjszakájáról, a kerekek zakatolásáról. Azt hitte, hogy a gyülekezetben tökéletes biztonságban van. Fiatal lévén soha nem gondolt a halálra, s arra sem, ami az után vár rá. Most viszont a halál torkában volt. Hirtelen azt is tudta, hogy aki megtartotta őt, az Isten volt. Isten nem akarta, hogy elvesszen, sem a jelen, sem az örökkévalóság számára. Kegyelemből haladékot kapott, hogy felismerje elveszettségét.
És mielőtt elérte Bázelt, tudta, hogy mi mentette meg. Nem a szülei hite, nem saját meddő tudása, hanem Jézus Krisztus! Ekkor bizonyossá vált számára, hogy minden halogatás, hogy az ember megtérjen Jézushoz, egy mindörökre túl későhöz vezethet. Többé nem akart szívében távol lenni Istentől, ebben teljesen biztos volt. Hazaérve az elhatározását tettekre váltotta, és átadta az életét annak, akit eddig csak hallomásból ismert.
Vajon hányszor szólt már szívünkhöz Isten? „ Mindezt kétszer- háromszor is megteszi Isten az emberrel, hogy visszahozza őt a sírból..” Hány veszélyben tartotta kezét a hűséges Isten a te életed fölött is, és hányszor védett meg téged a haláltól! Isten a te örök megmentéseden fáradozik! Ne utasítsd hát vissza Isten szeretetét és kegyelmi ajándékát! Még ma ragadd meg a feléd nyújtott kezet! Nincs az a nagy nyomorúság, nincs az a súlyos bűn, amin az Úr Jézus ne tudna segíteni, amit ne tudna orvosolni, és semmissé tenni!
„Ha vétkeitek skarlátpirosak is, hófehérekké válhattok…” ( Ézs 1,18).
ismeretlen szerző
(Zs)
Vélemény, hozzászólás?