„… Még távol volt, amikor az apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult és megcsókolta őt.”
„ Cini-cini-cinege, vékonylábú, szeplősorrú cinege! Így ömlött belőlünk a csúfolódás. Kisiskolások voltunk, és a gyermeklélek vidám, de már mételyezett örömével szaporán gúnyoltuk Cinegét.
Cinege az iskola falának támaszkodott, nem mehetett se jobbra, sem balra a gúnyolódó gyermekgyűrű miatt. Tétován, szomorú arccal nézett ránk, majd lehajtva kis fejét, teste, mint százéves öregé, megroggyant, mintha érezte volna a csúfolódás súlyát. Félszegen, némám állt szavaink pergőtüzében, és mi nem tágítottunk, ameddig a szünet ideje engedte.
Tanítás után a tanító figyelmeztetése ellenére, mint veszett darazsak rajzottunk ki az iskola kapuján.
Ahogy befordultunk társaimmal az utcánkba, elszaladt mellettünk valaki. Fejét minden lépésnél megbiccentve, kicsit sántítva sietett el mellettünk Cinege. Nekünk sem kellett több! Újra megindult a piszkálódás gúnyos kacagásokkal vegyítve. Cinege még jobban igyekezett, de hiába. A sarkon egy kőbe botlott, és bukdácsolva elesett. Sapkája lerepült a fejéről, szeplős arcára ráfröccsent a sár. Mire odaértünk, sírva szedelőzködött össze. Újra vadul folytattuk a gúnyolódást. Cinege pedig még jobban sántítva, sárosan ment tovább a hulló falevelek között. Közben a barátaim befordultak a másik utcába. Egyedül folytattam utamat hazafelé ezen az októberi délutánon. Előttem pár lépésre Cinege bicegett. Szólni akartam hozzá, de – gondoltam- mindjárt hazaér.
Ebben a pillanatban előttünk egy pár házzal nyílik a kapu, egy férfi lép ki az utcára, magas erős ember. Mosolyogva jön felénk, s ahogy Cinegéhez ér, megáll, lehajol hozzá, lesimítja felborzolt haját, megcsókolgatja sárfoltos arcát, majd könnyedén a karjára emelve viszi a ház felé. Ez Cinege édesapja –fut bennem végig a gondolat, s ahogy becsukódik előttem a kiskapu, hallom Cinege apjának kedves, szeretetteljes hangját, s látom még, ahogy Cinege boldogan öleli át apja vállát. S ahogy hulltak előttem a sárga falevelek, úgy hulltak az én könnyeim is. Sírtam, őszintén, bűnbánóan. S mikor hazaérve édesanyám megkérdezte, hogy miért sírok, csak ennyit tudtam mondani: – Édesanyám, én soha….de soha többé….nem fogom csúfolni Cinegét.
Évek múltak el, és én is félszeggé váltam. Elesettségemben, nyomorúságomban, megsebzett szívem fájdalmával én is ott álltam a gúny tüzében. Sokszor elestem, sokszor bepiszkolt a világ, de egyszer elém is jött valaki, az én Atyám, aki felvett, megtisztított, megbocsátott. Azóta tudom, hogy nekem van Atyám, és én egyedül csak neki vagyok kedves. „ Drága, csak nekem vagy, fiam, fiam….” (Hallelujah! 167. ének )
(Zs)
Vélemény, hozzászólás?