Ezt a részt nevezzük őstörténetnek is, hiszen a kezdetektől fogva kapunk képet Isten alkotó munkájáról.
„Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” (1Mózes 1, 1-2)
„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött.” (János 1, 1-3)
Itt Isten a semmiből alkotott. Habár az ember szeretne Isten helyébe lépni és teremtővé válni, de semmiből nem tud létrehozni valamit.
A hétnapos teremtéstörténet a Papi Író leírása, míg a 2. részben a Jahvista író feldolgozása került be a Szentírásba.
Hétnapos teremtéstörténet:
- nap – világosság – nappal és éjszaka
- nap – boltozat – vizek elválasztása, ég
- nap – szárazföld – növények, gyümölcsfák
- nap – Nap, Hold, csillagok – nappal és éjszaka elválasztása
- nap – vízi állatok, madarak
- nap – szárazföldi állatok, ember (Isten képmása)
- nap – az alkotás lezárul
A teremtést Isten jónak tartotta, vagyis a terveinek megfelelőnek.
Az ember, mint Isten képmása kiemelkedik a teremtés munkájából. Mégis az ember az, aki nem elégszik meg az életterével és olyan akar lenni, mint Isten. Ez az ősbűn!
Ennek lett a következménye az Istennel tartott közvetlen kapcsolat megszakadása, a bűn és a halál megjelenése.
„Azután ezt mondta az ÚRisten: Íme, az ember olyan lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ki ne nyújthassa kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyen, és örökké éljen, kiűzte az ÚRisten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett.” (1Mózes 3, 22-23)
„Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett.” (Róma 5, 12)
Krisztus nyitja meg az utat az örök élethez és az új Jeruzsálemben mindenki számára elérhető lesz az élet fája:
„A város főútjának közepén, a folyó két ága között van az élet fája, amely tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését, és a fa levelei a népek gyógyítására szolgálnak.” (Jel 22, 2)
Káin és Ábel története tragédiák sorát nyitja meg, ahol testvér testvér ellen, gyermek szülő ellen támad, ahol nem az igazság a fontos, hanem az, hogy „igazam” legyen. Bármi áron.
És ez elválaszt Istentől annyira, hogy kénytelenek vagyunk nyugalom nélkül (Nód) élni egészen addig, amíg Isten újra le nem hajol hozzánk Jézus képében, hogy kivezesse Isten világából a bűnt és a halált.
Pedig az Isten által teremtett világ még így bukottan is csodálatos volt. Magas életkor, termékenység, megfelelő tudás, tökéletes génkészlet állt az emberiség rendelkezésére.
De ez nem volt elég, mert az emberek és a bukott angyalok olyan környezetet teremtettek, amely a paradicsom helyett a zűrzavar és a káosz kialakulásában játszott jelentős szerepet.
Noé idejében olyan szintre jutott az erőszakosság, hogy Isten özönvizet bocsátott a földre. Csak Noé és közvetlen családja menekült meg az emberek közül.
Az özönvízről minden kultúrában tudnak, mindenféle mondák keringenek a világ különböző tájain és ennek az özönvíznek jelentős természeti emlékei vannak a mai napig.
Az özönvíz menete:
Noé hatszáz éves korában a második hónap 17. napján 40 napig tartó eső zúdult a földre és ugyanekkor megnyíltak a mélység forrásai. Tehát a boltozat alatti és boltozat feletti vizek teljesen elborították az egész földet. Ekkor esett először eső a földön.
Ez az áradás 150 napig tartott.
Miután elpusztul minden ember és minden szárazföldi állat, amely nem volt a bárkában, a föld szerkezete elkezdett átalakulni, ami apadáshoz vezetett. A bárka a hetedik hónap 17-én megfeneklett az Ararát hegységben.
A tizedik hónap elsején már láthatóak lettek a hegyek csúcsai.
Noé életének hatszázegyedik évében az első hónap elsejére fölszáradt a víz a földről, míg a második hónap 27-re föl is szikkadt.
Ekkor már ki lehetett jönni a bárkából és újra birtokba lehetett venni a földet.
Noé első cselekedete a hálaadás volt. Milyen jó lenne, ha mi is ilyen hálával telt szívvel élnénk.
„Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Tessz 5, 16-18)
Isten szövetséget kötött az emberiséggel. Noét ugyanolyan szavakkal áldotta meg, mint Ádámot. A szövetség jele a szivárvány.
Innentől kezdve lett megengedve a hús evése. Ehhez persze ölni kellett.
Egy kikötés volt: „De ne egyétek a húst az éltető vérrel együtt!” (1Móz 9, 4)
„Ha Izráel házából vagy a köztük tartózkodó jövevények közül valaki bármilyen vért eszik, ellene fordulok annak az embernek, aki vért evett, és kiirtom népe közül. Mert a test lelke a vérben van, és én az oltárra adtam azt nektek, hogy engesztelést szerezzen értetek. Mert a vér a benne levő lélek által szerez engesztelést. Ezért mondtam Izráel fiainak: Senki se egyék vért közületek, a köztetek tartózkodó jövevény se egyék vért.” (3Móz 17, 10-12)
Ehhez hasonlót olvashatunk az apostolok cselekedeteiben:
„Mert jónak látta a Szentlélek és mi is, hogy ne tegyünk több terhet rátok a szükségesnél: hogy tartózkodjatok a bálványáldozati hústól, a vértől, a megfulladt állattól és a paráznaságtól. Ha ezektől őrizkedtek, jól teszitek. Legyetek egészségben!” (ApCsel 15, 28-29)
Az özönvíz után újra benépesítésre került a föld, a leszármazási táblázatok az akkor élő népek kialakulását mutatják be. Minden nép Noé leszármazottja. Ezekből a nemzetségtáblázatokból látszik, hogy a bűneset miatt megváltoztak az életfeltételek és az emberek életének időtartama folyamatosan rövidül.
Bábel sumér város volt Mezopotámiában, amelynek a neve: Istenek kapuja.
Jobban megértjük, hogy milyen lehetett ez a toronyszerű építmény, ha elolvassuk Jákób álmát:
„És álmot látott: Egy lépcső állt a földön, amelynek teteje az égig ért, és Isten angyalai jártak azon fel és le.”
(1Móz 28, 12)
„Félelem fogta el, és így szólt: Milyen félelmetes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja.”
(1Móz 28, 17)
Az ember már megint Isten szeretne lenni.
Isten most nem pusztítja el az embert, hiszen megígérte Noénak, de a nyelvek összezavarásával elérte, hogy az emberek inkább egymással foglalkoztak és már nem értették meg egymást.
Ennek az ellenképe a pünkösdi történet:
„Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén? Pártusok, médek és elámiták, és akik Mezopotámiában laknak, vagy Júdeában és Kappadóciában, Pontuszban és Ázsiában, Frígiában és Pamfíliában, Egyiptomban és Líbia vidékén, amely Ciréné mellett van, és a római jövevények, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, amint a mi nyelvünkön beszélnek az Isten felséges dolgairól.” (Apcsel 2, 7-11)
Az őstörténet vége már egy családra koncentrál Sém nemzetségéből.
Ez a Náhór, Táré, Abram család, akik Úr-Kaszdimból (Babilónia) Kánaán földjére szerettek volna menni, de Háránig jutottak el. Innen már a pátriárkák története folytatódik.
Vélemény, hozzászólás?