Közeledünk a negyven éves vándorlás végéhez, és még élnek néhányan abból a nemzedékből, akiknek Isten megtiltotta Kánaánba való belépést.
Ilyen volt Mirjám, aki közel a célhoz (Kádes) halt meg.
A nép zúgolódása továbbra sem enyhül, most éppen víz miatt tör ki az elégedetlenség.
„Ekkor így beszélt Mózeshez az ÚR: Vedd a botodat, és testvéreddel, Áronnal együtt gyűjtsd össze a közösséget, és szemük láttára parancsoljátok meg a sziklának, hogy adjon vizet! Fakassz nekik vizet a sziklából, és adj inni a közösségnek és állataiknak! Mózes tehát az ÚR színe előtt magához vette a botját a kapott parancs szerint. Azután összegyűjtötte Mózes és Áron a gyülekezetet a szikla elé, és ezt mondta nekik: Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából? Azzal fölemelte Mózes a kezét, és kétszer ráütött botjával a sziklára. Erre bőséges víz fakadt, és ivott a közösség meg az állatok is.
Akkor ezt mondta az ÚR Mózesnek és Áronnak: Mivel nem hittetek bennem, és nem mutattátok fel szentségemet Izráel fiai előtt, nem vezethetitek be ezt a gyülekezetet arra a földre, amelyet nekik adok.” (4Móz 20, 7-12)
„Meríbá vizeinél is haragra ingerelték, Mózes is rosszul járt miattuk, mert elkeserítették lelkét, és meggondolatlanul beszélt.” (Zsolt 106, 32-33)
Engedetlen volt Mózes Istennel szemben? Úgy gondolhatjuk, hogy nem.
Pedig az volt, hiszen nem az ÚR került a középpontba, hanem Mózes. Az ÚR pedig nem szeret a második helyen lenni, hiszen a csodákat Ő viszi véghez.
Mózesnek megmarad a vezetés, de az igazi jutalom elmarad. Nem mehet be Kánaán földjére.
Ebből a részből megérthetjük, hogy ha valakit fontosnak tart az ÚR és feladattal bízza meg, akkor a nem megfelelő szolgálat (Isten szerint) súlyos büntetést von maga után.
A testvérnép (Edom) nem engedi át Izráelt a területén ezért kerülőt kell tenniük és eljutnak a Hór-hegyéhez, ahol Áron is meghal 123 éves korában (negyvenedik év 5. hónap 1. napján).
Mózes egyedül marad.
Folytatódik a vándorlás, ahol a nép az ellenség miatti zúgolódását megelégelte az ÚR és mérgeskígyókat küldött a vándorlókra. A sok halott miatt Mózes az ÚR-hoz fordul segítségért és egy igen furcsa módot választ az ÚR.
Póznára tűzött rézkígyóra való tekintéssel a kígyómarás nem jár halállal. Nem a rézkígyó gyógyít, hanem az Istenbe vetett hit.
„És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne.” (János 3, 14-15)
Izráel Moáb-ot megkerülve jut el az emóriak, majd a básániak földjére, ahol heves és győztes harcokat folytat.
Moáb királya (Bálák) megrémült az izráeli sokaságtól és a győztes csatáktól. Úgy gondolja, hogy nyílt csatában nem lenne esélye, ezért inkább spirituális oldalról próbálja megoldani a helyzetet. Követeket küld Bálámhoz, aki nagyhírű igéző, Mezopotámiában.
Bálám az ÚR útmutatására vár és végül enged Bálák hívásának. Ragaszkodik viszont ahhoz, hogy csak azt fogja mondani, amit az ÚR parancsol.
Az áldások csúcspontja nem csak a jelennel foglalkozik, hanem a jövő felé néz:
„Látom őt, de nem most, szemlélem, bár nincs közel. Csillag jön fel Jákóbból, jogar támad Izráelből. Bezúzza Móáb halántékát és a koponyáját Sét összes fiának.” (4Móz 24, 17)
A Sittim oázisban való tartózkodást Izráel arra használta fel, hogy az ÚR dicsőítése helyett az ország népének isteneivel (Baal-Peór) paráználkodott.
Látszik, hogy a nép újra és újra elfelejti, hogy kié. Nem tud igazából hálás lenni a sok csodáért, Isten szeretetéért, Isten szabadításáért, Isten kegyelméért.
Ennek a nyeresége 24.000 halott és a vezetők felakasztása. A vezetők bűne nagyobb, mint a népé. Így nem csak a zsákmányból részesednek busásan, hanem a bukásból is.
Ekkor érkezünk el a második népszámláláshoz, amely már a felkészülés része Kánaán területére való bevonulásnak. Tisztában kellett lenni a katonai erővel.
Mózes tudja, hogy ezt a bevonulást más másnak kell levezényelnie. Ennyire tiszteli az ÚR-at.
Józsuét az ÚR nevezi ki Mózes utódjának.
„De én és az én házam népe az URat szolgáljuk!” (Józsué 24, 15b)
A Jordántól keletre elfoglalt területeket nagyon jónak találják a nomád állattartásra berendezkedett törzsek.
Itt marad két és fél törzs (Rúben, Gád, Manassé fele). Ebbe bizonyos feltételekkel a többi törzs is beleegyezik. Úgy látszik, hogy az ÚR-nak sincs ellenvetése ez ellen.
Itt az ÚR elmondja Mózesnek a Jordántól nyugatra eső felosztandó terület határait.
Ezt kell a területet még nem kapó kilenc és fél törzs között felosztani.
A léviták, mint Isten által elhívott szolgák, nem kapnak területet, hanem 48 várost és annak legelőit biztosítják a megélhetésükre.
Ebből a 48 városból hat speciális feladattal rendelkező város lesz, amelyet menedékvárosnak neveznek.
A könyv vége igen pontosan rendelkezik arról az esetről, ha az örökség leányágon megy tovább. Mindenképpen biztosítani kell még ekkor is, hogy a törzs területe épségben megmaradjon.
Vélemény, hozzászólás?