„Nehémiásnak, Hakaljá fiának a története. A huszadik évben, kiszlév hónapban történt, amikor Súsán várában voltam, hogy megérkezett hozzám egyik rokonom, Hanání és vele együtt néhány Júdából való férfi. Kérdezősködtem tőlük a megmenekült júdaiakról, akik a fogság után megmaradtak, meg Jeruzsálemről. Elmondták nekem, hogy azok, akik a fogság után megmaradtak, nagy bajban és gyalázatban élnek abban a tartományban, Jeruzsálem várfala pedig csupa rés, és kapui tűzben égtek el.” (Neh 1, 1-3)
Jeruzsálem és Babilon között élő kapcsolat volt, jöttek-mentek az emberek. Ez a megérkezés Kr.e. 446 decemberére tehető.
Nehemiásnak (az ÚR megvigasztal), aki már Babilóniában született nem volt közvetlen kapcsolata Jeruzsálemmel. Mégis gyászol és böjtöl, így fejezve ki megdöbbenését és látszólagos tehetetlenségét.
„Ó, URam, méltasd figyelemre a te szolgád és szolgáid imádságát, akik boldogok, hogy félhetik a te nevedet! Adj ma sikert a te szolgádnak, és add, hogy legyen hozzá irgalmas az az ember! Én ugyanis a király pohárnoka voltam.” (Neh 1, 11)
Mint pohárnok személyesen találkozik a királlyal (Artahsasztá), aki engedélyt ad a Jeruzsálembe tervezett útra és ellátja Nehemiást a szükséges engedélyekkel.
„Amikor megérkeztem a Folyamon túli helytartókhoz, átadtam nekik a király leveleit. A király adott mellém katonatiszteket és lovasokat is. Meghallotta ezt a hóróni Szanballat és Tóbijjá, az ammóni hivatalnok, és nagyon rosszallották, hogy jött egy ember, aki Izráel fiainak a javát keresi.” (Neh 2, 9-10)
Azok, akik nem jó szemmel nézték Jeruzsálem épülését, most még egy júdai helytartót is kaptak, akinek királyi felhatalmazása van a város építésére.
„Ekkor azonban így szóltam hozzájuk: Magatok is látjátok, hogy milyen bajban vagyunk: Jeruzsálem romhalmazzá vált, kapui pedig tűzben égtek el. Jöjjetek, építsük fel Jeruzsálem várfalát, hogy ne gyalázhassanak többé bennünket! Elmondtam nekik, hogy Istenem milyen jóakarattal volt hozzám, és hogy milyen szavakat intézett hozzám a király. Erre ők így feleltek: Kezdjük hát el az építkezést! És hozzáfogtak nagy buzgalommal a nemes feladathoz.” (Neh 2, 17-18)
Miután saját szemével nézte meg Nehemiás a várfal állapotát, az elöljárókhoz fordul és kéri/utasítja őket a munkálatok elkezdésére.
„Ezek mellett a tekóaiak építették a falat. Előkelőik azonban nem hajtották a nyakukat uruk szolgálatába.” (Neh 3, 5)
Ebben a részben kapjuk a legteljeseb képet a jeruzsálemi városfalnak és kapuinak helyzetéről és állapotáról.
Azt is látjuk, hogy nem mindenki látott teljes lelkesedéssel a munkához, míg Nehemiásnak valószínűleg nem volt meg a hatalma a kényszerítéshez.
„Ellenségeink meg ezt mondták: Meg sem tudják, észre sem veszik, egyszer csak rájuk törünk, legyilkoljuk őket, és azzal véget vetünk a munkának. A szomszédságukban lakó júdaiak azonban tízszer is figyelmeztettek bennünket: Mindenhol, ahová visszatértünk, ellenünk készülődnek! Azért odaállítottam a népet a fal tövébe, a várfal mögé a hézagokba, odaállítottam őket nemzetségenként kardokkal, dárdákkal és íjakkal. Majd szemlét tartottam, és eléjük állva ezt mondtam az előkelőknek, az elöljáróknak és a nép többi részének: Ne féljetek tőlük! A nagy és félelmetes ÚRra gondoljatok, és harcoljatok testvéreitekért, fiaitokért, leányaitokért, feleségeitekért és otthonaitokért! (Neh 4, 5-8)
Valahogy kezelni kell a csüggedést, amelyet a körülöttük élő ellenséges lelkületű népek harcra készülő kijelentései, tettei tápláltak.
„Attól a naptól fogva legényeimnek csak a fele végezte a munkát, a másik fele dárdával, pajzzsal, íjjal és páncéllal volt fölfegyverkezve. A vezetők pedig ügyeltek Júda egész népére. A várfal építői, a teherhordók és a rakodók egyik kezükkel a munkát végezték, a másikkal pedig a fegyverüket tartották. Mindegyik építőnek a derekára volt kötve a kardja, úgy építettek. A kürtös pedig mellettem volt.” (Neh 4, 10-12)
Háborús vészhelyzet került kihirdetésre, mert itt és most erre volt szükség.
„Sem én, sem rokonaim, sem legényeim, sem az őrszemélyzet, amely engem kísért, nem vetettük le ruhánkat; még a vízhez is a fegyverével ment mindenki.” (Neh 4, 17)
Ez a példamutatás, amellyel nem lehet ellenkezni.
„Akkor ezt mondtam: Nem helyes, amit műveltek. Hát nem akartok istenfélő életet élni, hogy ne gyalázhassanak bennünket a pogány népek, a mi ellenségeink?! Én magam, a rokonaim és a legényeim is kölcsönöztünk nekik pénzt és gabonát; mi elengedjük nekik ezt a tartozást. Ti pedig adjátok vissza nekik még ma mezeiket, szőlőiket, olajfakertjeiket és házaikat, sőt a kölcsönadott pénznek, gabonának, bornak és olajnak a kamatát is!”
(Neh 5, 9-11)
A szociális kérdések feszítették az amúgy is pattanásig feszült helyzetet. Az előkelők nem Mózes törvényei szerint jártak el, ami bűn. Az erre való figyelmeztetés és a személyes példamutatás javít a helyzeten.
„Attól a naptól fogva, hogy Artahsasztá király kinevezett Júda országának a helytartójává, uralkodása huszadik évétől a harminckettedik évéig, azaz tizenkét éven át nem vettük fel a helytartónak járó jövedelmet, sem én, sem a rokonaim. A korábbi helytartók viszont, akik előttem voltak, megterhelték a népet, mert kenyérre és borra több mint negyven sekel ezüstöt szedtek be tőlük, és legényeik is hatalmaskodtak a népen. De én nem tettem így, mert istenfélő vagyok. Ennek a várfalnak az építésénél magam is dolgoztam, mezőt nem szereztem, és a legényeim mind részt vettek a közös munkában.” (Neh 5, 14-16)
Ezt a viselkedést lehet nevezni követendőnek. Ebből a részből kiderül, hogy Júda külön tartomány lett és ennek a tartománynak volt 12 évig a helytartója Nehemiás.
„Én azonban ezt feleltem: Illik-e menekülnie a magamfajta embernek? Az olyan ember, mint én, nem mehet be a templomba, csak hogy mentse az életét! Nem megyek! Mert felismertem, hogy nem Isten küldte, hanem azért mondta rólam ezt a próféciát, mert fölbérelte Tóbijjá és Szanballat. Azért bérelték föl, hogy félelmemben így cselekedjem, és vétkezzem, azután rossz híremet költsék, és gyalázzanak. Ne feledkezz meg, Istenem, Tóbijjának és Szanballatnak a tetteiről, se Nóadjá prófétanőről, se a többi prófétáról, akik meg akartak félemlíteni engem!” (Neh 6, 11-14)
Az ellenség nem csak kívülről, hanem belülről is megpróbálja gyengíteni a helytartó tekintélyét.
„A várfal elúl hónap huszonötödikére, ötvenkét nap alatt készült el. Amikor ezt meghallották ellenségeink, félni kezdtek a körülöttünk élő népek, és nem tartották többé olyan nagyra magukat, mert fölismerték, hogy Istenünk segítségével lehetett csak véghezvinni ezt a munkát.” (Neh 6, 15-16)
Kr. e. 445 októberére felépül a várfal és Nehemiás Isten segítségét emeli ki, neki ad hálát.
„Amikor fölépült a várfal, fölszereltettem az ajtószárnyakat, és szolgálatba állították a kapuőröket, az énekeseket meg a lévitákat. Jeruzsálem parancsnokává testvéremet, Hanánít és Hananját, a várnagyot neveztem ki, mert ő megbízhatóbb és istenfélőbb volt a többségnél. Meghagytam nekik, hogy ne nyissák ki addig Jeruzsálem kapuit, amíg melegen nem süt a nap, és még mielőtt lemenne, csukják be az ajtószárnyakat, és reteszeljék be őket. Jeruzsálem lakói közül pedig állítsanak őröket: egyeseket az őrhelyekre, másokat meg a saját házukkal szemben.” (Neh 7, 1-3)
Jeruzsálem biztonságban van és vissza lehet venni a készültségből. Ez jó mindenkinek.
„Ezsdrás az egész nép szeme láttára nyitotta föl a könyvet, mert az egész népnél magasabban volt. Amikor fölnyitotta, fölállt az egész nép. És amikor Ezsdrás áldotta az URat, a nagy Istent, az egész nép fölemelt kezekkel mondta rá: Ámen! Ámen! Azután meghajoltak, és arccal a földre borultak az ÚR előtt. Jésúa, Bání, Sérébjá, Jámín, Akkúb, Sabbetaj, Hódijjá, Maaszéjá, Kelítá, Azarjá, Józábád, Hánán, Pelájá és a léviták magyarázták a népnek a törvényt, miközben a nép a helyén állt. Szakaszokra osztva olvasták a könyvet, Isten törvényét, és úgy magyarázták, hogy a nép megértette az olvasottakat.” (Neh 8, 5-8)
Az volt Ezsdrás feladata, hogy a népet visszavezesse Mózes törvényeihez. Nem volt olyan könnyű a Törvénykönyv megértése, mert akkor már a népnyelv az arámi volt, míg Mózes törvénye héber nyelven íródott. Ezért le kellett fordítani és meg kellett magyarázni a népnek.
„Másnap azután összegyűltek az egész nép családfői, a papok és a léviták Ezsdrásnál, az írástudónál, hogy még jobban megértsék a törvény szavait. Ekkor megírva találták a törvényben, amelyet az ÚR Mózes által adott, hogy a hetedik hónapban levő ünnepen lombsátrakban kell lakniuk Izráel fiainak.” (Neh 8, 13-14)
Nem csak hallgatni kell Isten szavát, hanem megérteni és cselekedni. A nép családfői ebben a kérdésben helyesen cselekedtek.
„Jogos volt minden, amit reánk hoztál, mert te hű voltál hozzánk, mi pedig hitszegők voltunk. Hiszen királyaink, vezetőink, papjaink és őseink nem teljesítették törvényedet, és nem figyeltek parancsolataidra meg intelmeidre, amelyekkel intetted őket. És bár országukban javaiddal halmoztad el, tágas és kövér földdel ajándékoztad meg őket, mégsem szolgáltak téged, és nem tértek meg gonosz cselekedeteikből.” (Neh 9, 33-35)
Ebben az imádságban Isten hűsége és a nép hűtlensége domborodik ki.
„Szeret az ÚR, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged!” (Jsir 3, 22-23)
„Mindezek alapján írásbeli megállapodást készítettünk, amelyet pecséttel láttak el vezetőink, lévitáink és papjaink.” (Neh 10, 1)
Már ebben a korban is a fontosabb dolgokat leírták és eltették a későbbi félreértések elkerüléséért.
„A nép többi része: a papok, a léviták, a kapuőrök, az énekesek, a templomszolgák és mindazok, akik a tartományok népeitől elkülönülve csatlakoztak az Isten törvényéhez feleségeikkel, fiaikkal és leányaikkal együtt; mindenki, aki már elég értelmes volt hozzá, csatlakoztak előkelő honfitársainkhoz. Átok terhe alatt megesküdtünk arra, hogy Isten törvénye szerint élünk, amelyet Isten az ő szolgája, Mózes által adott, és hogy megtartjuk és teljesítjük Urunknak, az ÚRnak minden parancsolatát, előírását és rendelkezését.”
(Neh 10, 29-30)
Nem ez az első alkalom, hogy átok terhe alatt mondtak esküt Izráel fiai. Mégis elbuktak sokszor.
„Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen.” (Máté 26, 41)
„A nép vezetői Jeruzsálemben telepedtek le. A nép többi részére pedig sorsot vetettek azért, hogy minden tíz ember közül egy Jeruzsálembe költözzék, és a szent városban lakjék, a többi kilenc pedig maradjon a maga városában. Mindazokat, akik önként vállalták, hogy Jeruzsálemben telepszenek le, áldotta a nép.” (Neh 11, 1-2)
Habár kész a templom, elkészült a városfal, maga Jeruzsálem romokban hever. Nem volt nagyon vonzó itt élni. Ez gond volt, hiszen újra kellett indítani a városi életet.
„Azon a napon felolvastak Mózes könyvéből a nép előtt, és azt találták benne megírva, hogy az ammóniak és a móábiak sohasem tartozhatnak az Isten gyülekezetéhez, mert nem mentek Izráel fiai elé kenyérrel és vízzel, hanem fölbérelték ellenük Bálámot, hogy átkozza meg őket; de Istenünk áldásra fordította az átkot. Amikor meghallották ezt a törvényt, kizártak Izráelből minden keverék népet.” (Neh 13, 1-3)
Amit Ezsdrás elkezdett a vegyesházasságokkal, itt folytatódik az idegenek kizárásával.
„Megtudtam azt is, hogy a lévitáknak járó részt nem adták meg, és ezért a szolgálatra kötelezett léviták és énekesek elszöktek a maguk mezejére. Ezért felelősségre vontam az elöljárókat, és ezt mondtam: Miért ilyen elhagyatott az Isten háza?! Azután összegyűjtöttem és helyükre állítottam őket.” (Neh 13, 10-11)
Mialatt Nehemiás visszatért a királyi udvarba, a Júdában maradtak máris elfordultak az esküjüktől és Mózes törvényeitől.
„Amikor a nyugalom napjának előestéjén árnyék borult Jeruzsálem kapuira, megparancsoltam, hogy zárják be az ajtószárnyakat. Azt is megparancsoltam, hogy ne nyissák ki azokat, amíg el nem múlt a nyugalom napja. Néhány legényemet a kapukhoz állítottam, hogy ne jusson be semmiféle teher a nyugalom napján.” (Neh 13, 19)
A nyugalom napján tilos volt kereskedni és ezzel az intézkedéssel távol lehetett tartani a kereskedőket a vevőktől.
„Ugyanabban az időben láttam olyan júdaiakat, akik asdódi, ammóni és móábi nőket vettek feleségül, és gyermekeik fele asdódi nyelven beszélt. Júdai nyelven már nem is tudtak, hanem valamelyik másik nép nyelvén beszéltek. Ezért veszekedtem velük, átkoztam őket, sőt egyeseket megvertem és megtépáztam. Majd megeskettem őket az Istenre, hogy nem adják leányaikat azoknak a fiaihoz, és nem veszik el azoknak a leányait sem fiaiknak, sem maguknak. Hiszen ugyanígy vétkezett Salamon, Izráel királya is! Pedig nem sok népnek volt olyan királya, mint ő: Isten szerette őt, és egész Izráel királyává tette, de még őt is vétekbe vitték az idegen asszonyok.” (Neh 13, 23-26)
Hiába az eskü, mert bizony a test erőtlen és a csábítás nagy. Ebben a bűnben nem kivételek a papi családok sem.
„Így tisztítottam meg őket minden idegen dologtól. Megállapítottam a papok és a léviták tennivalóját, mindenkinek a maga munkáját, és azt, hogy meghatározott időben hozzák be a tűzifát meg az első termést. Tartsd emlékezetben, Istenem, mindezt az én javamra!”
(Neh 13, 30-31)
Mintha azt mondaná Nehemiás Istennek, hogy mindent megtett, amit emberileg lehetett.
Vélemény, hozzászólás?