Sámuel könyvétől kezdve új szakasz kezdődik Izráel életében. Az a tizenkét törzs, amely az ígéret földjének meghódítása óta eltelt kb. 200 évben laza szövetségben élt egymással, most a fokozódó külső veszély (főleg a filiszteusok terjeszkedése) miatt ezt a szövetséget egyre szorosabbra fűzi.
Sámuel könyvei a Bírák könyvében leírt események után játszódnak Kr.e. XI-XII században.
Sámuel nem szerzője a könyvnek, hanem róla nevezték el. A szerzőről semmit sem tudunk és a leírásának ideje valahol Dávid és Salamon uralkodására eshet.
Elkána és családja Isten iránt elkötelezett életet ért. Mégis volt valami, amiben nagy hiányuk volt. A szeretett asszonynak nem volt gyermeke. Ez az állapot az egyik legnagyobb csapásnak számított.
„Az asszony lelke mélyéig elkeseredve könyörgött az ÚRhoz, és keservesen sírt. Azután ezt a fogadalmat tette: Seregek URa! Ha részvéttel tekintesz szolgálóleányod nyomorúságára, gondod lesz rám, és nem feledkezel meg szolgálóleányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálóleányodnak, akkor egész életére az ÚRnak adom, és nem éri borotva a fejét!”
(1Sám 1, 10-11)
A környezeti hatások (mint Ráhel és Lea esetében) egyre nehezebben elviselhetővé teszik Anna életét. Emberileg már nincs esély az életkörülmények megváltoztatására, így egyetlen út járható. Kérni a könyörülő ÚR kegyelmét. Alázatosan, elesetten, megtörve.
„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek. Mert az én igám jó, és az én terhem könnyű.” (Máté 11, 28-30)
„Másnap reggel fölkeltek, imádkoztak az ÚR előtt, majd visszatértek otthonukba, Rámába. Amikor aztán Elkáná a feleségével, Annával hált, az ÚRnak gondja volt rá. Egy idő múlva Anna teherbe esett, és fiút szült. Sámuelnek nevezte el, mert ezt mondta: Az ÚRtól kértem őt.” (1Sám 1, 19-20)
„Azután meglátogatta az ÚR Sárát, ahogyan megmondta, és úgy cselekedett az ÚR Sárával, ahogy megígérte. Sára teherbe esett, és fiút szült Ábrahámnak öregkorára, abban az időben, amelyet megígért neki Isten.” (1Móz 21, 1-2)
„Miután elválasztotta, elvitte magával, és vele együtt vitt egy hároméves bikát, egy véka lisztet meg egy tömlő bort, és bevitte az ÚR házába, Sílóba. A gyermek még kicsiny volt. Akkor levágták a bikát, a gyermeket pedig bevitték Élihez. Az asszony ezt mondta: Kérlek, uram! Az életemre esküszöm, uram, hogy én vagyok az az asszony, aki itt állt melletted, és imádkozott az ÚRhoz. Ezért a gyermekért imádkoztam, és az ÚR teljesítette kérésemet, amivel hozzá folyamodtam. Ezért most én is, kérésemnek megfelelően felajánlom őt az ÚRnak. Legyen egész életére az ÚRnak ajánlva! És ott imádták az URat.” (1Sám 1, 24-28)
A hálaadó ember teljesíti a fogadalmát.
Nem keres kibúvót, hanem hálával adja vissza a gyermeket az ÚR szolgálatára.
Milyen megható ez főleg a mi korunkban, ahol az egyetlen igazi érték, hogy nekem jó legyen. A többi nem számít. Pedig láthatjuk, hogy a többi nagyon is számít.
„Akkor így imádkozott Anna: Örömöt szerzett szívemnek az ÚR, felemelte arcomat az ÚR. Tudok már mit felelni ellenségeimnek, mert szabadításodnak örvendezhetek. Nincs olyan szent, mint az ÚR, rajtad kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk.”
(1Sám 2, 1-2)
A hálaadó ember magasztalja Istent.
„Anna azt, ami vele történt, Isten igazságos uralkodása nagy összefüggésébe állítja be. Isten beavatkozik az emberek, a népek életébe, s az erőtelenek, megvetettek, gyengék oldalára áll. Ezért inti az elbizakodottakat: a vakmerő, gőgös beszéd semmit sem használ, „mert Jahve a tudás Istene”. Egyedül Ő tudja, mi a célja a másik emberrel.”
(Jubileumi kommentár 524. oldal)
„Mária pedig ezt mondta: Magasztalja lelkem az Urat, és ujjong az én lelkem megtartó Istenemben, mert rátekintett szolgálóleányának megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék, mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve, irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön. Hatalmas dolgot cselekedett karjával, szétszórta a szívük szándékában felfuvalkodottakat. Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel; éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel. Felkarolta szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék irgalmáról, amint kijelentette atyáinknak, Ábrahámnak és az ő utódjának mindörökké.”
(Luk 1, 46-55)
Az alázatos viselkedés, az odaszánt élet, az Istennek tett fogadalom betartása meghatja az Urat. Jutalom vár ránk már ebben az életben is, de az örök élet ígérete is beteljesedik.
„Éli pedig megáldotta Elkánát feleségével együtt, és ezt mondta: Adjon neked az ÚR utódot ettől az asszonytól a felajánlott helyett, akit felajánlott az ÚRnak! Azután hazamentek. És az ÚR rátekintett Annára, s az teherbe esett, és még három fiút és két lányt szült. A gyermek Sámuel pedig az ÚRnál növekedett.” (1Sám 2, 20-21)
„Ezután Jób még száznegyven évig élt, és meglátta fiait meg unokáit a negyedik nemzedékig. Öregen halt meg Jób, az élettel betelve.” (Jób 42, 16-17)
„Amikor ezt hallották, mintha szíven találták volna őket, és ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: Mit tegyünk, testvéreim, férfiak? Péter így válaszolt: Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát. Mert tiétek ez az ígéret és gyermekeiteké, sőt mindazoké is, akik távol vannak, akiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.”
(ApCsel 2, 37-39)
Ebben a részben nem csak Anna fogadalmának a betartásáról olvashatunk, hanem a vallási elit (Éli, Hofni, Fineás) viselkedéséről is.
A legnagyobb baj az volt, hogy nem Istenhez vezették a népet, hanem elriasztották őket.
„Igen nagy volt tehát az ifjak vétke az ÚR előtt, mert megutálták az emberek az ÚRnak szóló áldozatot.” (1Sám 2, 17)
„De támasztok majd magamnak hűséges papot, aki szívem és lelkem szerint cselekszik. Építek neki maradandó házat, és az én fölkentem előtt jár minden időben. És aki megmarad házad népéből, eljön majd, leborul előtte egy kis pénzért és egy darab kenyérért, és ezt mondja: Fogadj fel engem bármilyen papi tisztségre, hogy ehessem egy falat kenyeret!” (1Sám 2, 35-36)
Dávid mellett a pap Cádók (Eleazári ág) volt és ez az ág ment tovább. Ebben az időben Élinek a leszármazottja Ebjátár pap volt, akinek Dávid halálát követően menekülnie kellett Jeruzsálemből.
A hűtlen szolgálókat Isten félreállítja, de üdvtervét másokkal tovább viszi.
„Sámuel még nem ismerte az URat, mert az ÚR még nem jelentette ki igéjét neki. Az ÚR azonban harmadszor is szólította Sámuelt. Ő pedig fölkelt, megint odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ekkor értette meg Éli, hogy az ÚR szólítja az ifjút. Azért ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, URam, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére.” (1Sám 3, 7-9)
Nem magától értetődő, hogy egyből ráismerünk az ÚR hívására. Nem mindenkinek adódik az életében egy damaszkuszi úti látomás.
„Sámuel felnövekedett. Az ÚR pedig vele volt, és igéiből semmit sem hagyott beteljesületlenül. És megtudta egész Izráel Dántól Beérsebáig, hogy az ÚR prófétájául rendelte Sámuelt. Az ÚR még többször is megjelent Sílóban, és kijelentette magát az ÚR Sámuelnek igéje által Sílóban.” (1Sám 3, 19-21)
„Harcoltak is a filiszteusok, és Izráel vereséget szenvedett. Mindenki hazafelé menekült, mert a vereség igen súlyos volt: elesett Izráelből harmincezer gyalogos. Elvették az Isten ládáját is. Éli két fia, Hofní és Fineás is meghalt.” (1Sám 4, 10-11)
Ebben a csatában bizony sok minden történt. Meghalt Éli két fia, majd maga Éli is a hír hallatán, és megtörténik az, ami nem következhetett volna be. A szövetség ládája hét hónapra a filiszteusok kezébe kerül.
A filiszteusok elsöprő győzelmet arattak. Akkori felfogás szerint Dágón legyőzte Izráel Istenét. Hatalmas az öröm.
Aztán olyan dolgok történnek, amelyekre a filiszteusok nem számítanak: A bálványszobor széttörik, betegség üti fel a fejét, a földeket ellepő egér hadjárat pusztítja a termést, rémület van mindenfelől, ahol az ÚR ládáját tárolják.
Csak egy logikus megoldás van. Visszaadni a hébereknek Isten ládáját. Jóvátételi ajándékokkal együtt.
A szövetség ládájának az útja: Bétsemes -> Kirjat-Jeárim (valószínűleg ekkorra Siló már elpusztult) -> Jeruzsálem (Dávid viteti oda)
„Akkor ezt mondta Sámuel Izráel egész házának: Ha tiszta szívből akartok megtérni az ÚRhoz, akkor távolítsátok el magatok közül az idegen isteneket és Astartékat! Ragaszkodjatok szívből az ÚRhoz, egyedül neki szolgáljatok, akkor majd megment benneteket a filiszteusok kezéből.” (1Sám 7, 3)
Ezt a mai nemzedékre is el lehetne mondani. A vallásosság nem egyenlő az Isten szerinti élettel.
„Mialatt Sámuel az égőáldozattal foglalatoskodott, előrenyomultak a filiszteusok, hogy megütközzenek Izráellel. Az ÚR azonban hatalmas hangon mennydörgött azon a napon a filiszteusok fölött, akik úgy megzavarodtak, hogy vereséget szenvedtek Izráeltől.”
(1Sám 7, 10)
„Amikor megöregedett Sámuel, a fiait tette Izráel bíráivá. Elsőszülött fiának Jóél volt a neve, a másodiknak Abijjá. Beérsebában bíráskodtak. Fiai azonban nem az ő útján jártak, hanem a maguk hasznát keresték; megvesztegetésre szánt ajándékot fogadtak el, és elferdítették az igazságot. Összegyűltek azért Izráel vénei, és elmentek Sámuelhez Rámába. Ezt mondták neki: Te már megöregedtél, fiaid pedig nem a te utadon járnak. Tégy valakit királyunkká, hogy ő bíráskodjék fölöttünk, ahogyan az minden népnél szokás!” (1Sám 8, 1-5)
Derék apának méltatlan fiai lettek: Éli (Hofni, Fíneás), Gedeon (Abimelek).
Ebben a helyzetben, hogy a nép igazából nem lelki vezetőt (Jahve) kíván, hanem a népet katonai akciókkal megvédő hadvezért.
Nagyon nagy gond ezzel a felfogással az, hogy nem Izráel téríti a környező népeket az ÚR imádatára, hanem a környező népek élete van hatással Izráel mindennapi életére.
Jézus és halála után a tanítványai igazi hatást fejtettek ki a környező népekre és egyre növekvő keresztyén gyülekezetek hálózták be az akkori világot.
Manapság a világ életvitele és pénze van hatással a posztkeresztyén egyházak életére. Az egyházak egyre inkább üzleti vállalkozásokként működnek, hasonlóan a világiakhoz. Itt már nincs igény a megtért keresztyénekre.
„Az ÚR pedig ezt mondta Sámuelnek: Hallgass a nép szavára mindabban, amit mondanak! Mert nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne én legyek a királyuk.”
(1Sám 8, 7)
Még ebben a helyzetben sem veti el a népét az ÚR, de kimutatja szomorúságát.
A királyság létrejöttét Izráelben nem a szükségszerűség hozta létre, hanem lázadás Isten ellen. Ez pedig bűn.
Egy újabb családi történet vezeti be a királyságba való átlépést.
„Volt egy benjámini származású tehetős ember Benjáminban, akinek Kís volt a neve, Abíélnek a fia, aki Cerór fia, aki Bekórat fia, aki Afíah fia volt. Volt neki egy Saul nevű fia. Szép ifjú volt, nem volt nála szebb Izráel fiai között; egy fejjel magasodott ki az egész nép közül.” (1Sám 9, 1-2)
„Amikor Sámuel meglátta Sault, ezt mondta neki az ÚR: Ez az az ember, akiről azt mondtam neked, hogy ő fog uralkodni népemen.” (1Sám 9, 17)
„Ekkor fogta Sámuel az olajoskorsót, öntött belőle Saul fejére, megcsókolta, és ezt mondta: Ezennel fölkent téged az ÚR öröksége fejedelmévé.” (1Sám 10, 1)
A felkenés még csak Isten kijelentésének a bemutatása, nem jogi aktus. Arra még várni kell.
„Akkor Sámuel ezt mondta a népnek: Látjátok, hogy kit választott az ÚR! Hiszen nincs hozzá hasonló az egész nép között! Ekkor ujjongásban tört ki az egész nép, és ezt kiabálták: Éljen a király!” (1Sám 10, 24)
Micpában történt népgyűlés keretében történik meg sorsvetéssel, mint Isten akaratának kinyilatkoztatásával a király választása.
„Sámuel pedig kihirdette a népnek a király jogait, majd beírta egy könyvbe, és azt elhelyezte az ÚR színe előtt. Azután hazaküldte Sámuel az egész népet. Saul is hazament Gibeába, és vele ment az a sereg is, amelynek a szívét arra indította az Isten. De az elvetemült emberek ezt mondták: Hogyan tudna ez segíteni rajtunk? És megvetették, ajándékot sem vittek neki. Ő azonban úgy tett, mintha ezt észre sem vette volna.” (1Sám 25-27)
Habár az ÚR választotta ki a királyt, a nép egy része csalódott. De csalódott lehetett Saul is. Csak hallgatott és várt. Érezni már itt is, hogy ez a királyság nem az igazi megoldás Izráel számára.
„Így érkeztek meg a követek Saul Gibeájába is, és elmondták a történteket a nép előtt. Akkor az egész nép elkezdett hangosan sírni. Saul pedig éppen a mezőről jött ökrei után. Saul megkérdezte: Mi történt a néppel, hogy így sír? És elbeszélték neki Jábés polgárainak a dolgát.” (1Sám 11, 4-5)
Ekkor Saul, mint egyszerű szánt-vető jelenik meg még itt, de hívásának engedelmeskednek a törzsek. Érdekesség, hogy már itt külön említi a szerző Izráelt és Júdát.
„Sámuel pedig ezt mondta a népnek: Gyertek, menjünk el Gilgálba, és újítsuk meg ott a királyságot! Elment tehát az egész nép Gilgálba, és királlyá választották ott Sault az ÚR színe előtt Gilgálban. Azután békeáldozatot mutattak be az ÚR előtt, és nagyon örvendezett ott Saul minden izráelivel együtt.” (1Sám 11, 14-15)
Úgy látszik, hogy a győzelem összekovácsolta az embereket és a megvetett Saulból Isten által küldött szabadító lett, akit a nép újra királyának ismert el.
Ezzel az aktussal Sámuelt Saul váltja fel a „bírói” székben.
„Most már a király jár előttetek, hiszen én megöregedtem és megőszültem, a fiaim is ott vannak már közöttetek. Előttetek jártam ifjúságomtól fogva a mai napig. Itt állok, válaszoljatok az ÚR előtt és fölkentje előtt: Kinek vettem el a marháját, kinek vettem el a szamarát, kit nyomtam el, és kit károsítottam meg? Kitől fogadtam el ajándékot, hogy szemet hunyjak valami fölött? Visszaadom nektek!” (1Sám 12, 2-3)
Sámuelnek ezek a búcsúszavai egy korszakot zárnak le. Izráel elvetette az Urat, és helyette az emberi bölcsességben bízik.
„De amikor láttátok, hogy Náhás, az ammóniak királya kivonul ellenetek, mégis ezt mondtátok nekem: Nem! Inkább uralkodjék csak király fölöttünk! Pedig Istenetek, az ÚR a ti királyotok! Most itt van a király, akit ti választottatok, akit ti kértetek. Tehát királyt is adott nektek az ÚR. Bárcsak félnétek az URat, és szolgálnátok neki, hallgatnátok rá, és ne lázadnátok fel az ÚR parancsa ellen, hanem követnétek Isteneteket, az URat ti is meg a király is, aki uralkodik fölöttetek!” (1Sám 12, 12-14)
„Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam.” (János 14, 6)
„Csak féljétek az URat, és szolgáljátok őt híven, teljes szívetekből, mert lássátok csak meg, milyen nagy tetteket vitt véghez rajtatok! Ha azonban mégis gonoszul éltek, elvesztek királyotokkal együtt!” (1Sám 12, 24-25)
„Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.”” (Lukács 10, 27)
Az ifjú is fel tudta mondani a leckét Jézusnak, de nem tudta a mindennapokban alkalmazni.
Mi is tudjuk az elméletet, mint ahogy Izráel népe is tudta, de a mindennapok gondja előbbre való Isten megismerésénél, szolgálatánál, dicsőítésénél.
Vélemény, hozzászólás?