Saul hadvezérhez illően elkezdi az előkészületeket egy újabb harcra a filiszteusokkal. Valamit a filiszteusok megneszeltek és gyorsan ellentámadásba lendültek mielőtt az izráeli csapatok megfelelő létszámot elértek volna.
„Amikor látták az izráeliek, hogy bajban vannak, mert megszorongatták a hadinépet, barlangokban, üregekben, kősziklák között, sziklahasadékokban és vermekben rejtőzött el a nép, és voltak héberek, akik átkeltek a Jordánon Gád és Gileád földjére. Saul pedig még Gilgálban volt, és az egész hadinép remegve sorakozott mögéje.” (1Sám 13, 6-7)
„Akkor ezt mondta Saul: Hozzátok ide az égőáldozatot és a békeáldozatot! És bemutatta az égőáldozatot.” (1Sám 13, 9)
Ebben a mozzanatban a legnagyobb bűn az engedetlenség volt. Isten segítségül hívása szükségszerű volt a kialakult helyzetben. De nem Saul, hanem Sámuel feladata volt ez. Még akkor is, ha valami miatt késlekedett.
„Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2Tim 1, 7)
Az ítélet kemény:
„Akkor ezt mondta Sámuel Saulnak: Ostobaságot követtél el! Nem teljesítetted Istenednek, az ÚRnak a parancsát, amelyet parancsolt neked, pedig most véglegesen megerősítette volna az ÚR Izráelben a királyságodat. Most azonban nem lesz a királyságod maradandó. Keresett magának az ÚR valakit, aki a szíve szerint való, és őt tette népe fejedelmévé az ÚR, mert te nem teljesítetted, amit megparancsolt neked az ÚR.” (1Sám 13, 13-14)
Izráel részsikert ér el, de nem Saul, hanem Jónátán által, aki bízik az Istenben.
„Jónátán tehát ezt mondta fegyverhordozó legényének: Gyere, menjünk át ezeknek a körülmetéletleneknek az előőrséhez! Hátha tesz valamit értünk az ÚR, mert az ÚR előtt nincs akadály: akár sok, akár kevés ember által szerezhet szabadulást.” (1Sám 14,6)
„Így történt az első összecsapás, amelyben mintegy húsz embert ölt meg Jónátán és fegyverhordozója egy alig fél holdnyi szántóföldön. És riadalom támadt mindenütt, a táborban és a nyílt mezőn egyaránt a hadinép között. Megriadt az előőrs, sőt a portyázó csapat is. A föld pedig megrendült, és Isten riadalmat támasztott.” (1Sám 14, 14-15)
Ez az Isten által fölgerjesztett bátorság oda vezetett, hogy a Saul csapatai élén ellentámadást indít és sikerrel jár.
„Az izráeliek már nagyon elcsigázottak voltak azon a napon, mert így eskette meg Saul a népet: Átkozott az az ember, aki enni merészel estig, amíg bosszút nem állok ellenségeimen! Ezért nem evett semmit a nép.” (1Sám 14, 24)
Ilyen az, ha valaki kompenzálni akar. Nem tartja be Isten felé a kötelezettséget, de felesleges igát rak az emberei nyakába.
Ezt érte el Saul ezzel a fogadalommal:
- Veszedelemnek tette ki a fiát
- Bajba sodorta a népet
- Megakadályozta a győzelem kiteljesedését
„Jónátán ezt felelte: Apám szerencsétlenségbe dönti az országot. Nézzétek csak, hogy felragyogott a szemem, mert egy kicsit belekóstoltam ebbe a mézbe! Bárcsak evett volna ma a nép az ellenségeinél talált zsákmányból! Akkor most még nagyobb lehetne a filiszteusok veresége!” (1Sám 14, 29-30)
Meglátszik a vallásosság és az engedelmes hit közötti különbség. Saul ebben újra elbukott.
„A nép azonban azt mondta Saulnak: Jónátán haljon meg, aki ezt a nagy győzelmet szerezte Izráelnek? Távol legyen tőlünk! Az élő ÚRra mondjuk, hogy egy hajszál sem hullhat fejéről a földre, mert Isten segítségével vitte ezt véghez a mai napon. Így mentette meg a nép Jónátánt a haláltól. Ekkor Saul felhagyott a filiszteusok üldözésével, a filiszteusok pedig visszatértek lakóhelyükre.” (1Sám 14, 45-46)
„Miután Saul átvette Izráel felett a királyi hatalmat, harcba szállt minden ellenségével körös-körül: Móábbal, az ammóniakkal, Edómmal, Cóbá királyával és a filiszteusokkal. Ahol csak megfordult, mindenütt győzelmet aratott. Derekasan hadakozott, megverte az amálékiakat, és megmentette Izráelt fosztogatói kezéből.” (1Sám 14, 47-48)
A sok negatív hang mellett elhangzik a dicséret is, amely megilleti a győztes hadvezért még akkor is, ha néha önfejűen cselekszik.
Isten újabb megbízást ad Saulnak:
„Most azért indulj, verd le Amálékot, és irts ki mindent, amije van! Ne kíméld, hanem öld meg a férfiakat és a nőket, a gyermekeket és a csecsemőket, a marhákat és a juhokat, a tevéket és a szamarakat!” (1Sám 15, 3)
„Saul és a hadinép azonban megkímélte Agágot meg a juhoknak és marháknak a legjavát, azaz a másodellésüket meg a bárányokat és mindazt, ami szép volt. Ezeket nem akarták kiirtani, hanem csak a hitvány és értéktelen jószágot irtották ki.” (1Sám 15,9)
Most is láthatjuk, hogy Saul szíve nem fordult teljesen az ÚR felé. Az önfejűség maradt. Nem az ÚR utasításai szerint végzi el a rá bízott feladatot, hanem saját értelmezést ad az ÚR akaratának. Sőt még emlékoszlopot is állított saját magának. Ez is bűn!
„Amikor Sámuel Saulhoz érkezett, ezt mondta neki Saul: Az ÚR áldottja vagy te! Teljesítettem, amit megparancsolt az ÚR.” (1Sám 15, 13)
Önbecsapás felsőfokon. Hányszor csapjuk be mi is önmagunkat és hitetjük el magunkkal, a ránk bízottakkal, hogy minden rendben van.
„Amíg azok vásárolni voltak, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Azután bezárták az ajtót. Később megérkezett a többi szűz is, és így szóltak: Uram, uram, nyiss ajtót nekünk! Ő azonban így válaszolt: Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket.” (Máté 25, 10-12)
„Akkor ezt mondta Sámuel: Talán ugyanúgy tetszik az ÚRnak az égő- és a véresáldozat, mint az engedelmesség az ÚR szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél! Olyan az engedetlenség, mint a varázslás vétke, és az ellenszegülés, mint a bálványimádás. Te megvetetted az ÚR igéjét, ő pedig elvetett téged, és nem leszel király!” (1Sám 15, 22-23)
Az ítélet újra elhangzik, és az ÚR még ebben is hagy kegyelmi időt Saulnak a megtérésre. De ez igazából most is elmarad. Az egója nagyobb lett, mint Isten. Betöltötte a teljes embert.
Sámuel teljes ellentéte Saulnak. Akkor is végrehajtja Isten akaratát, ha közben megszomorodik és megtelik a szíve keserűséggel.
„De Sámuel így szólt: Ahogyan gyermektelenné tett asszonyokat a kardod, úgy legyen gyermektelenné anyád az asszonyok között! És felkoncolta Sámuel Agágot az ÚR előtt Gilgálban. Ezután elment Sámuel Rámába, Saul pedig hazament Saul Gibeájába. Sámuel nem is látta többé Sault holta napjáig; de bánkódott Sámuel Saul miatt, mivel megbánta az ÚR, hogy Sault Izráel királyává tette.” (1Sám 15, 33-35)
„Az ÚR azonban ezt mondta Sámuelnek: Meddig bánkódsz még Saul miatt? Hiszen elvetettem őt, és nem marad Izráel királya! Töltsd meg olajjal a szarudat, és indulj! Elküldelek a betlehemi Isaihoz, mert az ő fiai közül választottam magamnak királyt!”
(1Sám 16, 1)
Az ÚR nem vár tovább Saulra, hanem kijelöli az utódját. Mint látni fogjuk a kijelölés, ami titokban történik most is és a trón elfoglalása között nagyon sok idő eltelik és sok jelentős dolog történik Dáviddal. Júda törzse először kap kiemelkedő szerepet.
„Nem távozik Júdából a jogar, sem a kormánypálca térdei közül, míg eljő Síló, akinek engednek a népek.” (1Mózes 49, 10)
„Hogyan mehetnék oda? – kérdezte Sámuel. – Ha meghallja Saul, megöl engem. De az ÚR ezt felelte: Vigyél magaddal egy üszőt, és mondd ezt: Azért jöttem, hogy áldozatot mutassak be az ÚRnak.” (1Sám 16, 2)
Elkezdődik az összeütközés az Isten akaratát cselekvő próféta és a hatalmát minden áron megtartani akaró király között.
„Sámuel pedig fogta az olajos szarut, és testvérei körében fölkente őt. Akkor az ÚR lelke szállt Dávidra, és attól kezdve vele is maradt. Sámuel pedig elindult, és elment Rámába. Saultól viszont eltávozott az ÚR lelke, és egy gonosz szellem kezdte gyötörni, amelyet az ÚR küldött.” (1Sám 16, 13-14)
„Akkor ezt üzente Saul Isainak: Hadd szolgáljon engem Dávid, mert igen megkedveltem! És valahányszor Istennek az a szelleme megszállta Sault, fogta Dávid a lantot, és játszott rajta valamit. Saul ilyenkor megkönnyebbült, jobban lett, a gonosz szellem pedig eltávozott tőle.” (1Sám 16, 22-23)
Saul megérzi elvetettségét és időnkénti búskomorságba esik. Ezzel szemben Dávid felüdíti az elcsüggedt szívet Isten Lelke segítségével.
„Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Péld 11, 25)
„Ezt is mondta a filiszteus: Én itt most kigúnyolom Izráel csatasorait. Állítsatok hát ki ellenem valakit, hogy megvívjunk egymással! Amikor meghallotta Saul és egész Izráel a filiszteusnak ezeket a szavait, megrettentek, és nagy félelem fogta el őket.” (1Sám 17,10-11)
„Azután ezt mondta Dávid: Az ÚR, aki megmentett engem az oroszlán és a medve karmától, meg fog menteni ennek a filiszteusnak a kezéből is. Saul így felelt Dávidnak: Hát menj, az ÚR legyen veled!” (1Sám 17, 37)
Dávid Saullal ellentétben biztos Isten segítségében. Nincs kétely, hite cselekedetekre vezeti.
Igen, ott, ahol igazi mélyről fakadó hit van, ott a cselekedetek összhangban vannak a szavakkal, Isten tervével.
„Dávid így felelt a filiszteusnak: Te karddal, lándzsával és dárdával jössz ellenem, de én a Seregek URának, Izráel csapatai Istenének a nevében megyek ellened, akit te kicsúfoltál. Még ma kezembe ad az ÚR, leváglak, és a fejedet veszem, a filiszteusok seregének a hulláit pedig még ma az égi madaraknak és a mezei vadaknak adom, hadd tudja meg mindenki a földön, hogy van Isten Izráelben. És megtudja ez az egész egybegyűlt sokaság, hogy nem karddal és lándzsával szabadít meg az ÚR. Mert az ÚR kezében van a háború, és ő ad a kezünkbe benneteket.” (1Sám 17, 45-47)
Isten országának alap igazsága, hogy a gyengével szégyeníti meg az erőset.
„De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért Krisztusért örömöm telik erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben és szorongattatásokban, mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12, 9-10)
„Miután véget ért a beszélgetés Saullal, Jónátán lelke összeforrt Dávid lelkével. Úgy megszerette őt Jónátán, mint önmagát. Saul pedig magához vette őt azon a napon, és nem engedte, hogy visszatérjen apja házába. És szövetséget kötött Jónátán Dáviddal, mert úgy szerette őt, mint önmagát. Levette Jónátán a köpenyét, és Dávidnak adta, sőt a ruháját meg a kardját, az íját és az övét is.” (1Sám 18, 1-4)
Jónátán a jó barát, aki felismeri Isten tervét Dávid és a saját életében. Nem csak felismeri Isten akaratát, de alá is veti magát annak. Ha kell, akkor a trónról is lemond.
Eközben Saul nem tudja jó szemmel nézni Dávid hadi sikereit. Még nem tudja, csak fél attól, hogy a királyságot Dávid kapja meg.
„Akkor ezt mondta Saul: Mondjátok meg Dávidnak, hogy nem kíván a király mátkapénzt, csak száz filiszteus előbőrét. Így állj bosszút a király ellenségein! Saul ugyanis azt gondolta, hogy a filiszteusok által öleti meg Dávidot. Amikor aztán az udvari emberek elmondták Dávidnak ezeket, Dávid is helyeselte a dolgot, hogy a király veje legyen. Még mielőtt letelt volna a kitűzött idő, elindult és elment Dávid az embereivel együtt, és levágott kétszáz férfit a filiszteusok közül. Elhozta Dávid az előbőrüket, és odaadta az összeset a királynak, hogy a király veje lehessen. Ekkor hozzáadta Saul a leányát, Míkalt feleségül.” (1Sám 18, 25-27)
Ha már Dávid, mint ellenfél félelmetes, akkor Saul megpróbálja lekenyerezni a lányával. Így csak nem fog az apósa ellen támadni. De már ebben sem volt biztos.
„Ekkor maga is elment Rámába, és amikor a Szekúban levő nagy kúthoz érkezett, így kérdezősködött: Hol van Sámuel és Dávid? Ezt felelték: Nájótban, Rámá mellett. Elindult tehát a Rámá melletti Nájótba. De Isten lelke szállt őrá is, úgyhogy amíg ment, folyton révületben volt, amíg csak meg nem érkezett a Rámá melletti Nájótba. Akkor ő is ledobta a ruháját, és révületben volt ő is Sámuel előtt, és ott feküdt meztelenül egész nap és egész éjjel. Ezért mondják: Hát már Saul is a próféták között van?” (1Sám 19, 22-24)
Saul annyira kétségbeesett Dávid miatt, hogy az emberei és saját maga sem számít, csak Dávid tűnjön már el. De Isten Lelke meg tud védeni és meg tud alázni. Kinek mi jár. És itt Saul semmilyen ténykedése nem tud áthatolni Isten védelmi rendszerén.
„A fiú elment, Dávid pedig fölkelt a kő déli oldala mellől, arcával a földig hajolt, és háromszor leborult. Azután megcsókolták egymást, megsiratták egymást, míg csak Dávid erőt nem vett magán. Akkor ezt mondta Jónátán Dávidnak: Menj el békével! Abban pedig, amiről mindketten megesküdtünk az ÚR nevére, legyen az ÚR a tanú közöttünk és utódaink között mindörökre!” (1Sám 20, 41-42)
„Dávid Ahímelek paphoz ment Nóbba. Ahímelek remegve ment Dávid elé, és ezt kérdezte tőle: Miért vagy egyedül, és miért nincs veled senki?” (1Sám 21, 2)
Siló pusztulása után Nób az egyik szentély, ahol Éli leszármazottja látja el a főpapi szolgálatot. Ahímelek félt, de mindenben engedelmeskedett Dávidnak. Ez lett a veszte is és Saul beteljesítette az Élinek tett Isteni ígéretet Éli házáról.
„Dávid még aznap elindult, és Saul elől Ákíshoz, Gát királyához menekült.” (1Sám 21, 11)
Isten Lelke Dáviddal volt, mégis a filiszteus királyhoz menekül Saul ellen. Vannak olyan helyzetek az életben, amikor számunkra érthetetlen vargabetűket kell tennünk ahhoz, hogy az Isten által elkészített terv beteljesüljön az életünkben.
„Ekkor Dóégnak parancsolta a király: Gyere ide, és támadj rá te a papokra! Az edómi Dóég oda is ment, rátámadt a papokra, és megölt azon a napon nyolcvanöt embert, akik gyolcs éfódot viseltek. Fegyverrel tört Nóbra, a papok városára is: kardélre hányt férfit és nőt, gyermeket és csecsemőt, ökröt, szamarat és bárányt. Ahítúb fiának, Ahímeleknek egyik fia azonban, akit Ebjátárnak hívtak, elmenekült, és Dávidhoz szökött.” (1Sám 22, 18-20)
„Majd ezt mondta Dávid: URam, Izráel Istene! Azt a hírt hallotta szolgád, hogy Saul ide akar jönni Keílába, hogy elpusztítsa miattam a várost. Kiszolgáltatnak-e neki Keíla polgárai? Idejön-e Saul, ahogyan szolgád hallotta? URam, Izráel Istene, jelentsd ki szolgádnak! Az ÚR így felelt: Idejön. Akkor ezt kérdezte Dávid: Kiszolgáltatnak-e engem és embereimet Saulnak Keíla polgárai? Az ÚR így felelt: Kiszolgáltatnak.” (1Sám 23, 10-12)
Innen Dávidnak nincs egyelőre más lehetősége, hogy egy csapat élén bujdosson és várjon az ÚR szabadítására. Bizony nem egyszerű várakozni, amikor nem látszik a fény az alagút végén.
Ekkor van szükség igazán a hitre és a kitartásra.
„és mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért, de aki mindvégig kitart, az üdvözül.”
(Máté 10, 22)
„Dávidnak azonban megesett rajta a szíve, miután levágta Saul köpenyének a sarkát, és ezt mondta embereinek: Mentsen meg az ÚR attól, hogy ilyen dolgot kövessek el az én uram, az ÚR fölkentje ellen, és kezet emeljek rá, hiszen az ÚR fölkentje ő! Így fékezte meg Dávid az embereit, és nem engedte, hogy Saulra támadjanak. Saul pedig kiment a barlangból, és útjára indult.” (1Sám 24, 6-8)
„Ne álljatok bosszút önmagatokért, szeretteim, hanem adjatok helyet az ő haragjának, mert meg van írva: „Enyém a bosszúállás, én megfizetek” – így szól az Úr. Sőt „ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia; mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére”. Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat.” (Róma 12, 19-21)
„Amikor Sámuel meghalt, összegyűlt egész Izráel, meggyászolták, és eltemették őt otthon, Rámában.” (1Sám 25, 1)
Érdekes, hogy Sámuel haláláról és temetéséről ilyen rövid beszámolót olvasunk. Pedig Sámuel még az egységes Izráelt szimbolizálja, még ha a királyság intézménye minden eresztékében recseg is.
„Amikor meghallotta Dávid, hogy meghalt Nábál, így szólt: Áldott az ÚR, mert perbe szállt helyettem Nábállal, aki gyalázott engem; visszatartotta szolgáját a gonoszságtól, és visszafordította az ÚR a gonoszságot Nábál fejére! Azután üzenetet küldött Dávid Abígajilnak, hogy el akarja venni feleségül.” (1Sám 25, 39)
Egy kis bepillantást nyerhetünk a kor állapotába, ahol a jómódú emberek (Nábál) Isten nélkül élik az életüket, mert nincs szükségük az útmutatásra. Azt is láthatjuk, hogy egy okos asszony (Abigail) hogyan tudja elhárítani a felesleges vérontást és így helyet ad Isten végzésének.
„Elindult azért Dávid, és átment hatszáz emberével együtt Ákíshoz, Máók fiához, Gát királyához. Letelepedett Dávid Ákísnál Gátban embereivel együtt, mindegyik a maga háza népével, Dávid is a két feleségével: a jezréeli Ahínóammal és a karmeli Abígajillal, Nábál volt feleségével.” (1Sám 27, 2-3)
Jobb a békesség és Dávid inkább félreáll Saul elől, mint annak idején Ábrahám Lót elől.
Azért érdekes lehetett az a 16 hónap, amit a filiszteusok között töltött el Dávid, ahol nem néztek rá szövetségesként (joggal). Dávid ezt az időszakot is kihasználja, hogy Izráel ellenségein bosszút álljon. Így Izráel déli törzsei szövetségesei lettek. Ravasz és nem veszélytelen játék volt ez, de az ÚR vele volt.
„De Sámuel ezt mondta: Miért kérdezel engem, ha az ÚR eltávozott tőled, és az ellenséged lett?! Úgy cselekedett az ÚR, ahogyan általam megmondta: kiragadta kezedből a királyságot az ÚR, és másnak, Dávidnak adta. Mivel nem hallgattál az ÚR szavára, és nem izzó haragja szerint bántál Amálékkal, azért bánik most veled így az ÚR. Sőt az ÚR veled együtt Izráelt is a filiszteusok kezébe adja, te pedig holnap fiaiddal együtt velem leszel. Még Izráel táborát is a filiszteusok kezébe adja az ÚR.” (1Sám 28, 16-19)
A szerző még csak meg sem lepődik, hogy Sámuel szellemét megidézik, habár a halottidézés tilos volt.
Izráel és a filiszteusok összecsapnak miután Dávidot elküldik a bizalom hiányában. Így nem kell testvérei ellen harcolnia. Ettől is visszatartja Isten bölcsessége. Isten szabadítóvá teszi Dávidot.
„Amikor megérkezett Dávid Ciklágba, küldött a zsákmányból Júda véneinek, a barátainak, ezzel az üzenettel: Nektek szóló ajándék ez az ÚR ellenségeinek zsákmányából! Küldött a Bételben, Rámót-Negebben és Jattírban lakóknak, az Aróérban, Szifmótban és Estemóában lakóknak, a Rákálban, a jerahmeéliek városaiban és a kéniek városaiban lakóknak, a Hormában, Bór-Ásánban és Atákban lakóknak, a Hebrónban és mindazokon a helyeken lakóknak, ahol megfordult Dávid az embereivel.” (1Sám 30, 26-31)
„Eközben a filiszteusok megütköztek Izráellel, és az izráeliek megfutamodtak a filiszteusok elől. Elesettek borították a Gilbóa-hegyet. A filiszteusok Saulnak és fiainak a nyomába szegődtek, és megölték a filiszteusok Jónátánt, Abínádábot és Malkísúát, Saul fiait. Heves küzdelem dúlt Saul körül, de végül eltalálták az íjászok. Súlyosan megsebesítették az íjászok, ezért azt mondta Saul a fegyverhordozójának: Húzd ki a kardod, és szúrj le vele, hogy ha ideérnek ezek a körülmetéletlenek, ne ők szúrjanak le, és ne űzzenek gúnyt belőlem! De a fegyverhordozó nem akarta megtenni, mert nagyon félt. Ekkor fogta Saul a kardját, és beledőlt.” (1Sám 31, 1-4)
Izráel vereséget szenved, Saul királyságának vége.
„Amikor azonban meghallották Jábés-Gileád lakói, hogy mit tettek Saullal a filiszteusok, harcosaik elindultak, egész éjjel meneteltek, és leszedték Saulnak és fiainak a holttestét Bét-Seán várfaláról. Hazamentek Jábésba, és ott elégették azokat. Csontjaikat pedig összeszedték, és eltemették a jábési tamariszkuszfa alatt, majd hétnapos böjtöt tartottak.” (1Sám 31, 11-13)
Saul felemelkedése itt kezdődött az ammóniak felett aratott győzelemmel és itt ér véget a végtisztességgel.
Mennyi lehetőség marad benne az engedetlenség, az önfejűség miatt. Az ÚR szeretettel háttérbe szorította magát, hogy az engedetlen népe kívánságának engedjen. De a kívánság nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
Vélemény, hozzászólás?