A könyv közvetlen folytatása az elsőnek, csak terjedelem miatt lett két részre bontva Sámuel könyve.
„Akkor Dávid megragadta a ruháját és megszaggatta; ugyanígy a vele levő emberek is. Zokogva gyászoltak és böjtöltek egészen estig Saul és a fia, Jónátán miatt meg az ÚR népe miatt; Izráel háza miatt, mert fegyver által hullottak el.” (2Sám 1, 11-12)
A fejezet elején a hangsúly nem Saul halálán van, hanem Dávid magatartásán. Az ellensége halálának nem örül, hanem megsiratja Isten felkentjét.
„Majd megkérdezte Dávid a hírhozó legénytől: Hová való vagy? Ő így felelt: Egy amáléki jövevénynek vagyok a fia. Erre ezt kérdezte tőle Dávid: Hogy mertél kezet emelni az ÚR felkentjére, és megölni őt?! Azután odahívta Dávid az egyik legényt, és ezt mondta: Jöjj, és végezz vele! Az pedig ledöfte, úgyhogy meghalt. Majd ezt mondta neki Dávid: Magadnak köszönheted, hogy így jártál, hiszen a saját szád vallott ellened, amikor ezt mondtad: Én öltem meg az ÚR felkentjét.” (2Sám 1, 13-16)
Jutalom helyett a hírvivő hazugsága okozza a halálát. Kezet emelt Isten felkentjére.
Ez mindig legyen a mi szemünk előtt is: mások szerencsétlenségét ne használjuk ki arra, hogy saját szerencsénket megalapozzuk. Inkább legyünk Dáviddal rokon ebben a témában. Legyünk együttérzők.
„Embereit is fölvitte Dávid, mindegyiket a háza népével, és letelepedtek Hebrón városaiban. És eljöttek a júdaiak, és fölkenték ott Dávidot Júda házának királyává.” (2Sám 2, 3,4a)
Hebron régi neve Kirjat Arba. Itt volt Ábrahám táborhelye, és amikor Mózes kémeket küldött ki Kánaán kikémlelésére, itt anák fiait találták. Kánaán elfoglalásakor ez a helység Kálebnek jutott osztályrészül.
„Közben Abnér, Nér fia, Saul hadseregparancsnoka magához vette Ísbósetet, Saul fiát, átvitte Mahanajimba, és Gileádnak, az ásériaknak, Jezréelnek, Efraimnak és Benjáminnak, tehát egész Izráelnek a királyává tette őt. Negyvenéves volt Ísbóset, Saul fia, amikor Izráel királya lett, és két esztendeig uralkodott. Csak Júda háza csatlakozott Dávidhoz. Dávid hét esztendeig és hat hónapig volt Júda házának királya Hebrónban.” (2Sám 2, 8-11)
Nemzeti egység helyett pártviszályokat láthatunk, és békesség helyett testvérharc dúl. Már ekkor két részre szakadt az ország.
Habár Isbóset lett a király, a tényleges hatalom Abnér kezében összpontosult.
„Dávidnak Hebrónban ezek a fiai születtek: elsőszülöttje Amnón volt, a jezréeli Ahínóam fia, a második Kiláb, Abígajilnak, a karmeli Nábál volt feleségének a fia, a harmadik Absolon, Maaká fia, aki Gesúr királyának, Talmajnak a leánya volt, a negyedik Adónijjá, Haggít fia, az ötödik Sefatjá, Abítál fia, a hatodik Jitreám, Eglának, Dávid feleségének a fia. Ezek születtek Dávidnak Hebrónban.” (2Sám 3, 2-5)
Ez a növekedés mutatja, hogy Dáviddal volt az ÚR. Megáldotta a házasságait. Dávid tekintélyének növekedését mutatja, hogy a feleségei között volt egy királylány is. Habár nem izráeli.
„Követeket küldött azért Abnér Dávidhoz, hogy ezt mondják a nevében: Kié az ország? Köss velem szövetséget, én is veled leszek, és hozzád fordítom egész Izráelt. Dávid ezt felelte: Jó, én szövetséget kötök veled. De egy dolgot kérek tőled: nem jelenhetsz meg előttem, ha el nem hozod Míkalt, Saul leányát, amikor eljössz, és megjelensz előttem.” (2Sám 3, 12-13)
Míkal visszajövetelével a szövetség is erősebb lesz, mert így visszaáll a Saul házával való szoros kapcsolat.
„Amikor ezt Dávid később meghallotta, kijelentette: Örökre ártatlan vagyok az ÚR előtt országommal együtt Abnér, Nér fia vérének a kiontásában. Szálljon ez Jóáb fejére és egész családjára: ne fogyjon ki Jóáb házából a folyásos, a kiütéses, a mankón járó, a fegyverrel legyilkolt és a kenyérben szűkölködő! Azért gyilkolta meg Abnért Jóáb és testvére, Abísaj, mert az harc közben megölte testvérüket, Aszáélt Gibeónban.” (2Sám 3, 28-30)
Habár vérbosszúnak tűnhet Jóáb tette, de igazából féltette a Dávid mellett elfoglalt helyét.
„Akkor Dávid ezt parancsolta Jóábnak és az egész hadinépnek: Szaggassátok meg a ruhátokat, öltözzetek zsákruhába, és gyászoljátok Abnért! Dávid király pedig ott ment a halottvivők mögött. Így temették el Abnért Hebrónban. A király hangosan sírt Abnér sírjánál, és sírt az egész hadinép is.” (2Sám 3, 31-32)
Dávidnak most még csak a gyász marad, a megtorlást kénytelen elodázni.
„Én ugyan már fölkent király vagyok, de gyenge; ezek az emberek, Cerújá fiai hatalmasabbak nálam. De megfizet az ÚR a gonosztevőnek a maga gonoszsága szerint!” (2Sám 3, 39)
„Elvitték Ísbóset fejét Dávidhoz Hebrónba, és ezt mondták a királynak: Saul, a te ellenséged az életedre tört: íme, itt van az ő fiának, Ísbósetnek a feje! Bosszút állt az ÚR a mai napon uramért, a királyért Saulon és utódain.” (2Sám 4, 8)
Miután Abnér halálával Izráel vezér nélkül maradt, mindenki elkezdett helyezkedni. Ísbóset halálával Saul háza megbukik.
„A Szerző az elmondottakkal hangsúlyozza: Dávidnak ebben a gyilkosságban semmi szerepe sincs. Az más kérdés, hogy Isten a rosszat is fel tudja használni terve megvalósításában. Ez azonban a gonoszokat sohasem menti. Dávid nem cselszövések, bérgyilkosságok árán, hanem Isten akaratából lesz az egész Izráel királya.” (Jubileumi kommentár 579. oldal)
„Ezután elment Dávidhoz Izráel összes törzse Hebrónba, és ezt mondta: Nézd, mi a csontod és húsod vagyunk! Azelőtt is, amikor Saul volt a királyunk, te vezetted harcba és hoztad vissza Izráelt, és ezt mondta neked az ÚR: Te leszel népemnek, Izráelnek a pásztora, te leszel Izráel fejedelme! Megjelent tehát Izráel valamennyi véne a király előtt Hebrónban, és Dávid király szövetséget kötött velük Hebrónban az ÚR színe előtt, ők pedig fölkenték Dávidot Izráel királyává.” (2Sám 5, 1-3)
A megosztottság látszólag véget ért és minden törzs behódolt az ÚR felkentjének.
„Ezután letelepedett Dávid a sziklavárban, és elnevezte azt Dávid városának. Körülötte építkezni kezdett Dávid, a Milló-erődtől fogva befelé. Dávid egyre jobban emelkedett és növekedett, mert vele volt az ÚR, a Seregek Istene. Hírám, Tírusz királya követeket küldött Dávidhoz, azután cédrusfákat, ácsmestereket és kőműveseket, akik palotát építettek Dávidnak. Ekkor megértette Dávid, hogy az ÚR megerősítette királyságát Izráelben, és hogy naggyá tette királyságát népének, Izráelnek a javára.” (2Sám 5, 9-12)
Hebron nagyon délre volt ahhoz, hogy egész Izráelt kormányozni lehessen. Jeruzsálem Júda és Izráel határán feküdt. Jeruzsálem régi neve: Uru Salim. Itt élt Melkisedek, aki Ábrahám kortársa volt.
„Miután Dávid Hebrónból Jeruzsálembe költözött, még ott is vett el másodfeleségeket és feleségeket, és még születtek Dávidnak fiai és leányai. Ez a nevük azoknak, akik Jeruzsálemben születtek neki: Sammúa, Sóbáb, Nátán és Salamon, Jibhár, Elísúa, Nefeg és Jáfía, Elísámá, Eljádá és Elífelet.” (2Sám 5, 13-16)
A feleségek és a gyerekek számának növekedése mutatta meg, hogy Isten áldása Dáviddal volt.
„Ekkor Dávid megkérdezte az URat, ő pedig ezt felelte: Ne szembe vonulj ellenük, hanem kerülj a hátuk mögé, és a szederfák felől vonulj ellenük! Majd ha lépések neszét hallod a szederfák teteje felől, akkor törj rájuk, mert akkor előtted megy az ÚR, hogy megverje a filiszteusok táborát. Dávid úgy tett, ahogyan megparancsolta neki az ÚR, és vágta a filiszteusokat Gebától egészen a Gézerbe vezető útig.” (2Sám 5, 23-25)
A filiszteusokkal folyamatos harcok zajlottak. Az ÚR azonban az engedelmes szolgáját megsegíti.
„Dávid teljes erővel táncolt az ÚR színe előtt, és gyolcs éfódot kötött magára Dávid. Így vitte el Dávid és Izráel egész háza az ÚR ládáját örömrivalgással és kürtzengéssel. De Míkal, Saul leánya éppen akkor tekintett ki az ablakon, amikor az ÚR ládája Dávid városába ért, és látta, ahogy Dávid király ugrálva táncol az ÚR színe előtt, ezért szívből megvetette őt.”
(2Sám 6, 14-16)
Az ÚR ládája Kirjat-Jeárimban volt, ahonnan nem éppen egyenes úton jutott el Jeruzsálembe. Az ÚR ládájának illetéktelen érintése halált érdemel. Még ha ez megdöbbentő is. Ha az ÚR utasításait nem tartják be, akkor annak a nép számára nem kedvező következményei vannak.
Amikor mindenki lehiggadt és Isten haragja is átváltott áldássá, akkor Dávid újra nekirugaszkodik a láda Jeruzsálembe vitelére. Ekkor már jobban felkészülnek, hogy a láda az előírásoknak megfelelően legyen szállítva. Akkora az öröm, hogy a láda újra a középpontba kerül, hogy Dávid szent táncot jár a láda előtt.
„Az ÚR ládáját bevitték, és odatették a helyére, annak a sátornak a közepén, amelyet Dávid vont fel. Akkor Dávid égőáldozatokat és békeáldozatokat mutatott be az ÚR színe előtt. Miután Dávid bemutatta az égőáldozatokat és a békeáldozatokat, megáldotta a népet a Seregek URának nevében.” (2Sám 6, 17-18)
Dávid nem csak főpapi ruhában táncol a láda előtt, hanem főpapi teendőket lát el az áldozatok bemutatásával. Jeruzsálemben Melkisedek idejében volt egy kézben a királyi és főpapi tiszt. Dávid utódai közül Jézus az, aki ezt a két tisztet a legszentebb formában gyakorolja.
„Ha majd letelik az időd, és pihenni térsz őseidhez, fölemelem majd utódodat, aki a te véredből származik, és szilárddá teszem az ő királyságát. Ő épít házat nevem tiszteletére, én pedig megerősítem királyi trónját örökre. Atyja leszek, és ő az én fiam lesz. Ha bűnt követ el, megfenyítem férfihoz illő bottal, embereknek kijáró csapásokkal. De nem vonom meg tőle szeretetemet, ahogyan megvontam Saultól, akit eltávolítottam előled. Így a te házad és királyságod örökre megmarad, és trónod örökre szilárd lesz.” (2Sám 7, 12-16)
„Valóban, Uram, ó, URam, te vagy az Isten, és igazak a te ígéreteid. Te ígérted szolgádnak ezt a jót. Áldd meg azért kegyelmesen szolgád házát, hogy örökké színed előtt legyen, mert te ígérted ezt, Uram, ó, URam! Mert a te áldásoddal szolgádnak háza örökké áldott lesz!”
(2Sám 7, 28-29)
A köszönet és a hála szavai két dologról tanúskodnak. Isten nagyobb Dávidnál. Dávid alázatos Isten előtt.
„Így uralkodott Dávid egész Izráelen, jogot és igazságot szolgáltatva egész népének. A hadsereg parancsnoka Jóáb, Cerújá fia, a főtanácsos pedig Jósáfát, Ahílúd fia volt. Cádók, Ahítúb fia és Ahímelek, Ebjátár fia voltak a papok, Szerájá pedig a kancellár. Benájá, Jójádá fia a kerétiek és a pelétiek parancsnoka volt; Dávid fiai is papok voltak.” (2Sám 8, 15-18)
„A 8. fejezet históriai szempontból igen értékes, mert átfogó képet nyújt Dávid hódításairól. Olyan birodalmat teremtett, amihez hasonló sem előtte, sem utána nem jött létre Palesztinában. Nyugaton leverte a filiszteusokat, s a Földközi-tenger volt a természetes határ. Keleten az arámok, Ammón és Móáb legigázásával vont védőgyűrűt az anyaország köré, s uralmát kiterjesztette a Nagy-Folyamig, az Eufráteszig. Északon a termékeny Orontes völgyéig nyomult előre, Délen pedig Egyiptom határáig, ami légvonalban 600 km.”
(Jubileumi kommentár 586. oldal)
Az államhatalom megszilárdul, a feladatok felosztásra kerülnek. Ez így is van jól. Dávid fiainak papi szolgálata később már nem volt teljesen elfogadott, hiszen nem a lévi leszármazási vonalába tartoztak.
„Amikor megérkezett Dávidhoz Mefíbóset, Saul fiának, Jónátánnak a fia, arccal a földig hajolt, és leborult előtte. Dávid megszólította: Mefíbóset! Ő így felelt: Itt van a te szolgád. Dávid ezt mondta neki: Ne félj, hiszen én hűséggel tartozom neked apádért, Jónátánért, és visszaadom neked nagyapádnak, Saulnak minden földbirtokát, te pedig mindenkor az én asztalomnál étkezel. Ekkor Mefíbóset leborult, és ezt mondta: Micsoda a te szolgád, hogy hozzám fordultál? Hiszen én olyan vagyok, mint egy döglött kutya!” (2Sám 9, 6-8)
Dávid hatalma megszilárdult és lehetősége volt kegyelmet gyakorolni Jónátán leszármazottjával. Mefibóset félelme, hogy keleti szokás szerint az elbukott királyi házzal a lehetséges trónörökösök élete is veszélyben lehetett, nem volt alaptalan. Dávid viszont megtehette, hiszen vele volt az ÚR, hogy gondoskodjon a szeretett Jónátán fiáról egész életében a vagyon visszaadásával és a királyi asztalnál való vendéglátással.
„Egy esztendő múlva, abban az időben, amikor a királyok háborúba szoktak vonulni, elküldte Dávid Jóábot szolgáival meg egész Izráellel együtt. Pusztították az ammóniakat, és körülzárták Rabbát. Dávid azonban Jeruzsálemben maradt.” (2Sám 11,1)
Az ammóni Rabbá (mai Amman) nehezen bevehető vár volt és a Jóáb által vezérelt sereg nem volt felkészülve egy megerősített vár elleni ostromra. Ezért kellett visszatérnie Jeruzsálembe.
„Egyszer estefelé, amikor Dávid fölkelt a fekhelyéről, és a királyi palota tetején sétált, meglátott a tetőről egy asszonyt, aki éppen fürdött. Az asszony igen szép volt. Dávid elküldött, és kérdezősködött az asszony felől. Ezt mondták neki: Betsabé ez, Elíám leánya, a hettita Úriás felesége. Akkor követeket küldött Dávid, és magához vitette őt. Az asszony, aki éppen azelőtt tisztult meg tisztátalanságából, bement hozzá, ő pedig vele hált. Azután hazament az asszony.” (2Sám 11, 2-4)
„Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” (Jak 1, 14-15)
„Úriás így felelt Dávidnak: A láda meg Izráel és Júda sátrakban laknak; az én uram, Jóáb és uramnak a szolgái pedig a nyílt mezőn táboroznak. Hogyan mehetnék akkor én haza, hogy egyem, igyam, és a feleségemmel háljak? Az életemre, a lelkemre mondom, hogy nem teszem ezt!” (2Sám 11, 11)
Úriás (Jahve az én világosságom) egyike Dávid hőseinek, egyike a 30 levitézebb testőrnek. Dávid vágya és annak eredménye már mindent elsöpör. Hiszen a királynak minden lehetséges.
„Reggel azután levelet írt Dávid Jóábnak, melyet Úriással küldött el. Ezt írta a levélben: Állítsátok Úriást az arcvonalba, ahol a leghevesebb a küzdelem, azután húzódjatok vissza, hogy levágják, és halálát lelje!” (2Sám 11, 14-15)
Döbbenetes, hogy Isten felkentje, aki mindent megkaphatott Isten kegyelméből, most milyen mélyre süllyedt. Mindent elkövet, hogy bűne ne derüljön ki az emberek előtt.
„A gyász letelte után érte küldött Dávid, palotájába vitette; az pedig a felesége lett, és fiút szült neki. De az ÚRnak nem tetszett, amit Dávid elkövetett.” (2Sám 11, 29)
Dávid lezárta ezt a kényes történetet, de Isten még nem mondta ki a végső szót.
„Egyszer egy utas érkezett a gazdag emberhez, de ez sajnált a maga juhai és marhái közül hozatni, hogy elkészítse a hozzá érkezett vándornak, ezért elvette a szegény ember bárányát, és azt készítette el annak, aki hozzá érkezett.” (2Sám 12, 4)
„Dávid nagy haragra lobbant az ellen az ember ellen, és ezt mondta Nátánnak: Az élő ÚRra mondom, hogy halál fia az az ember, aki ezt elkövette! A bárányért négyszer annyit kell fizetnie, mivel ezt tette, és mivel könyörtelen volt.” (2Sám 12, 5-6)
Nátán példázatában Dávid nem ismer magára és mélyen felháborodva mondja ki az ítéletet maga felett!
„Ezt mondja az ÚR: A tulajdon házadból fogok bajt hozni rád. Feleségeidet szemed láttára elveszem, és másnak adom, aki fényes nappal fog a feleségeiddel hálni. Te ugyan titokban cselekedtél, én azonban egész Izráel előtt, napvilágnál cselekszem meg ezt!”
(2Sám 12, 11-12)
Isten szereti Dávidot ez nem kétséges. Mégis elítéli a tettét és nem hagyja büntetés nélkül. Ebből is látszik, hogy Isten velünk ellentétben nem személyválogató.
„Akkor ezt mondta Dávid Nátánnak: Vétkeztem az ÚR ellen! Nátán így felelt Dávidnak: Az ÚR is elengedte vétkedet, nem halsz meg. Mivel azonban ezzel a tettel okot adtál az ÚR ellenségeinek a gyalázkodásra, meg kell halnia a fiadnak, aki született neked.”
(2Sám 12, 13-14)
Dávid szívében igazi bűnbánat van, amely alázattal párosul Isten irányában.
Jóbbal együtt tudja mondani: „Az ÚR adta, az ÚR vette el, áldott legyen az ÚR neve!”
(Jób 1, 21b)
„Ezután megvigasztalta Dávid a feleségét, Betsabét: bement hozzá, és vele hált. Az asszony fiút szült, és Salamonnak nevezték, az ÚR pedig a szeretetébe fogadta őt. Dávid Nátán prófétára bízta őt, aki Jedídjának (az ÚR kedvence) nevezte az ÚR akarata szerint.”
(2Sám 12, 24-25)
Dávid arra a Nátánra bízza Salamon nevelését, aki Isten akaratából szembesítette a bűnnel.
Ma is szükségünk van Nátán szívű testvérre, aki időben figyelmeztet minket, ha elhagyjuk Isten ösvényét.
„Jóáb eközben az ammóni Rabbá ellen harcolt, hogy elfoglalja a királyi várost. De követeket küldött Jóáb Dávidhoz, és ezt üzente: Harcolok Rabbá ellen, és a vízivárost már elfoglaltam. Most azért gyűjtsd össze a hadinép többi részét, vedd ostrom alá a várost, és foglald el, különben én foglalom el a várost, és akkor rólam nevezik majd el. Ekkor összegyűjtötte Dávid az egész hadinépet, Rabbá alá vonult, harcolt ellene, és elfoglalta.” (2Sám 12, 24-29)
Ammón leverésével Dávidnak nem kell félnie a külső ellenség támadásától. Viszont szembe kell néznie a bűn büntetésével és ez az időszak mégsem a nyugalomról szól.
Vélemény, hozzászólás?