Ezekben a részekben látni fogjuk, hogy Dávid büntetése hogyan bontakozik ki Úriás meggyilkolása miatt, és ezzel párhuzamosan Salamon uralkodásához vezető úton hogyan távolítja el Isten az uralkodásra alkalmatlan királyfiakat.
„Amnón annyira epekedett húgáért, Támárért, hogy szinte belebetegedett, mert a leány szűz volt, és Amnón lehetetlennek látta, hogy valamit is tehessen vele.” (2Sám 13, 2)
A testi vágy megmaradt volna, ha unokatestvére (Jónádáb) tanácsa nem vitte volna tovább a bűn útján. Innen már csak egy lépés, hogy a kívánásból visszafordíthatatlan bűn legyen.
„De ő nem akart hallgatni rá, és mert erősebb volt nála, erőszakot követett el rajta, és vele hált.” (2Sám 13, 14)
Már Ábrahám lányát (Dina) is megerőszakolta Sikem. Ebben a történetben Sikem megszerette Dinát és feleségül kívánta venni.
„De lelkéből ragaszkodott Dinához, Jákób leányához, mert megszerette a leányt, és szívhez szólóan beszélt a leánnyal.” (1Móz 34, 3)
Amnón viszont megutálta Támárt.
„De ő ezt felelte neki: Ha elküldesz, akkor még nagyobb gonoszságot követsz el annál, amit már elkövettél rajtam. De ő nem akart hallgatni rá, sőt kiáltott a szolgálatára álló legénynek, és ezt parancsolta: Kergessétek ki innen ezt a lányt az utcára, és zárd be utána az ajtót!” (2Sám 13, 16-17)
Szívtelen, elkényeztetett, másokkal semmit sem törődő magatartása romba dönti Támár további sorsát.
Absolon egyelőre nem tehet mást, mint a testvérének menedéket nyújt.
„Dávid király azonban meghallotta mindezeket, és nagyon megharagudott.” (2Sám 13, 21)
Dávid nem tud, nem akar ítélkezni, mert ő is elkövette ezt a bűnt. Ez nem a szeretet, hanem a cinkosság jele és súlyos következményei lesznek.
„De megszólalt Jónádáb, Sammának, Dávid testvérének a fia, és ezt mondta: Ne gondolja az én uram, hogy mind megölték az ifjakat, a király fiait, mert egyedül Amnón halt meg. Föltett szándéka volt ez Absolonnak már akkor, amikor Amnón erőszakot követett el húgán, Támáron. Ne higgye azért az én uram, királyom, hogy a király valamennyi fia meghalt, mert csak Amnón halt meg.” (2Sám 13, 32-33)
Azzal, hogy Absolon előre kitervelt csellel megöleti Amnónt, egy egész lavinát indít el. Igazából elkezdődik Dávid büntetése.
„Absolon tehát elmenekült, és elment Talmajhoz, Ammíhúr fiához, Gesúr királyához. Dávid pedig egyre csak gyászolta fiát.” (2Sám 13, 37)
Absolon itt marad 3 évig száműzetésben, de büntetés nélkül. Meg kell várnia, míg apja haragja lecsillapodik. Hiszen csak Dávid büntetheti meg a királyfit.
„Akkor ezt mondta a király Jóábnak: Rendben van, megteszem ezt a dolgot. Eredj, hozd vissza azt a fiút, Absolont! Ekkor Jóáb arcával a földet érintve leborult, és áldotta a királyt. Azután ezt mondta Jóáb: Ma tudta meg a te szolgád, uram, királyom, hogy jóindulattal vagy hozzám, mert teljesítetted, ó, király, a te szolgád kérését. Elindult hát Jóáb, elment Gesúrba, és hazahozta Absolont Jeruzsálembe. De a király ezt parancsolta: Vonuljon vissza a maga házába, nem láthat engem! Absolon tehát visszavonult a házába, és nem láthatta a királyt.” (2Sám 14, 21-24)
A király bocsánata nem teljes és ez az állapot nem tartható fenn hosszú ideig.
„Elment tehát Jóáb a királyhoz, és elmondta neki ezt, ő pedig magához hívatta Absolont. Az elment a királyhoz, és arcával a földet érintve leborult előtte; a király pedig megcsókolta Absolont.” (2Sám 14, 33)
Absolon két esztendeig bírta az elzártságot. Utána szinte kikényszerítette a megbocsátást.
A megbocsátás későn érkezik, hiszen Absolonnak már nagyratörő tervei vannak.
„Majd így folytatta Absolon: Bárcsak engem tennének bíróvá ebben az országban! Akkor bárki jönne hozzám, akinek peres ügye van, én igazságot szolgáltatnék neki. És ha valaki közeledett hozzá, hogy leboruljon előtte, akkor kinyújtotta a kezét, magához szorította, és megcsókolta. Így tett Absolon egész Izráelből mindazokkal, akik ítéletért mentek a királyhoz. Így lopta be magát Absolon az izráeli emberek szívébe.” (2Sám 15, 4-6)
A segítségre szoruló embereknek mutatja meg, hogy ő is képes szeretetben eljárni a problémájuk megoldásában. Miközben a szeretet csak álca, amely a terveinek megvalósulását készíti elő.
„Minden dolgotok szeretetben menjen végbe!” (1Kor 16, 14)
Azt láthatjuk, hogy itt nem ez a vezérelv játszott szerepet. Inkább az alábbi ige vonatkozik Absolon tettére:
„Nem is csoda, mert maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát. Nem meglepő tehát, hogy szolgái is az igazság szolgáinak adják ki magukat; de a végük cselekedeteikhez méltó lesz.” (2Kor 11, 14-15)
„Egy hírnök érkezett Dávidhoz, és jelentette: Absolonhoz hajolt az izráeliek szíve! Akkor ezt parancsolta Dávid udvari emberei közül mindazoknak, akik Jeruzsálemben mellette voltak: Gyertek, fussunk, mert másképpen nem tudunk elmenekülni Absolon elől! Sietve menjetek, mert ő is siet, és ha utolér bennünket, veszedelmet zúdít ránk, és kardélre hányja a várost.” (2Sám 15, 13-14)
Absolon Hebront választja ki, hogy Izráel királya legyen. Innen indult Dávid királysága is. Ezzel is jelzi, hogy igényt tart mindenre, ami a Dávidé. Nem olvasunk arról, hogy Isten felkente volna Absolont királlyá. Tehát ez nem Isten akarata, hanem emberi cselekedet, amely Isten terveit erősíti.
Dávid nem volt felkészülve arra, hogy összecsapjon a fiával, így talán időnyerés miatt is a távozást választja. Dávidot a legjobban kiképzett testőrsége követi.
Dávid a távozásakor azért megteszi azokat az intézkedéseket, amelyek segíthetik a lázadás leverésében és a visszatérésben.
„Amikor jelentették Dávidnak, hogy Ahítófel is az összeesküvők között van Absolonnál, ezt mondta Dávid: Kérlek, URam, hiúsítsd meg Ahítófel tanácsát!” (2Sám 15, 31)
Ahitófel Dávid tanácsosa, Betsabé nagyapja. A viszonyuk valószínűleg Úriás halála miatt romlott meg.
„Húsaj, Dávid barátja be is ment a városba. Absolon is megérkezett Jeruzsálembe.”
(2Sám 15, 37)
Dávid sír, gyászol vonulás közben míg felér az Olajfák hegyének tetejére, ahol Isten akaratát, segítését látja Húsaj megjelenésében.
Ez az a hely (Gecsemáné kertje), ahol Dávid leszármazottja, Jézus átadja magát Isten akaratának:
„Egy kissé távolabb ment, a földre borult és imádkozott, hogy ha lehetséges, múljék el tőle ez az óra. És így szólt: Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.” (Márk 14, 35-36)
„Ekkor megkérdezte a király: Hol van uradnak a fia? Cíbá így felelt a királynak: Ő Jeruzsálemben maradt, mert azt gondolja, hogy Izráel háza most visszaadja neki apja királyságát. A király ezt mondta Cíbának: Legyen minden a tied, ami Mefíbóseté volt! Cíbá erre így felelt: Leborulok előtted, légy hozzám ezután is jóindulattal, uram, királyom!”
(2Sám 16, 3-4)
Helyezkedni, mást befeketíteni, mást rágalmazni minden korban „megéri”. Így lehet azt a részt emberi okoskodással felfogni. Persze Isten másképpen gondolja és a későbbiekben ennek lesz Cíbá számára nem neki tetsző következménye.
„Absolon és az egész izráeli hadinép megérkezett Jeruzsálembe. Vele volt Ahítófel is.”
(2Sám 16, 15)
Miért is fontos megint Ahítófel megemlítése?
„Abban az időben olyannak tartották Ahítófel tanácsát, amit adott, mintha Isten szavát kérdezték volna meg. Ilyennek tartotta Ahítófel minden tanácsát Dávid is, Absolon is”
(2Sám 16, 23)
„Azután ezt mondta Ahítófel Absolonnak: Kiválasztok tizenkétezer embert, elindulok, és üldözöm Dávidot még ma éjjel. Megtámadom, amíg fáradt és erőtlen, megriasztom, és szétszalad az egész hadinép, amely vele van. Egyedül a királyt ölöm meg. Az egész hadinépet visszahozom hozzád, mert az egésznek a visszatérése attól az egy embertől függ, akit te halálra keresel, és ez az egész népnek javára lesz.” (2Sám 17, 1-3)
„Egyikük pedig, Kajafás, aki főpap volt abban az esztendőben, ezt mondta nekik: Ti nem értetek semmit. Azt sem veszitek fontolóra: jobb nektek, hogy egyetlen ember haljon meg a népért, semhogy az egész nép elvesszen.” (Ján 11, 49-50)
Ahítófel tanácsa a gyors reagálás és a király megölése, míg Húsaj jobb előkészítést és teljes megsemmisítést javasol. Mindkettőnek volt létjogosultsága.
Amikor Ahítófel tanácsát elvetették, nem maradt más választása, mint az öngyilkosság.
„Amikor Dávid Mahanajimba érkezett, az ammóni Rabbából való Sóbí, Náhás fia, a Lódebárból való Mákír, Ammíél fia és a gileádi Rógelímből való Barzillaj takarókat, tálakat és cserépedényeket, búzát, árpát, lisztet és pörkölt gabonát, babot meg pörkölt lencsét, továbbá mézet, vajat, juhtúrót és tehénsajtot vittek enni Dávidnak és a vele levő hadinépnek, mert ezt gondolták: Éhes, fáradt és szomjas lehet a hadinép a pusztában.” (2Sám 17, 27-29)
A Dáviddal lévő harcedzett testőrségnek van ideje kipihenni magát és felkészülni a harcra.
„Jóábnak, Abísajnak és Ittajnak megparancsolta a király: Az én kedvemért bánjatok kíméletesen azzal a fiúval, Absolonnal! Hallotta az egész hadinép is, hogy mit parancsolt a király Absolon felől minden vezérének.” (2Sám 18, 5)
Ki vezeti a sereget? Az apa, vagy a király? Nehéz feloldani ezt a konfliktust. Dávidnak nem is sikerült.
„Ahímaac ezt kiáltotta a királynak: Békesség! Azután leborult a király elé arccal a földre, és ezt mondta: Áldott az ÚR, a te Istened! Kezedbe adta azokat, akik kezet emeltek az én uramra, királyomra. De a király ezt kérdezte: Épségben van-e az a fiú, Absolon?”
(2Sám 18, 28-29)
„Izráel tehát menekült, ki-ki a maga otthonába. És civakodás kezdődött Izráel népének törzsei között, és ezt mondták: A király mentett meg bennünket ellenségeink kezéből. Ő szabadított meg bennünket a filiszteusok kezéből is, és most el kellett menekülnie az országból Absolon miatt. De Absolon, akit mi fölkentünk, meghalt a harcban. Mire vártok hát, miért nem hozzuk vissza a királyt?” (2Sám 19, 9-11)
A lázadás elbukott, a kettészakadt ország keresi a megegyezés lehetőségét.
Jóáb kegyvesztett lett, hiszen megölte Absolont és erőteljesen (jogosan) kritizálta a király viselkedését a győzedelmes sereggel szemben.
„Mondjátok meg Amászának: Te az én húsom és vérem vagy. Úgy segítsen meg engem az Isten most és ezután is, hogy te leszel Jóáb helyett a hadseregparancsnokom egész életedben. Így nyerte meg egy emberként minden júdai szívét, úgyhogy üzenetet küldtek a királynak: Térj vissza minden embereddel együtt!” (2Sám 19, 14-15)
Amásza kinevezése váratlan húzás volt. Hiszen Absolon őt nevezte ki az izráeli sereg élére. Absolon rokona volt.
„Mert apám egész háza népe nem várhatott mást az én uramtól, királyomtól, mint halált, te mégis azok közé ültetted szolgádat, akik asztalodnál esznek. Mi jogom volna tehát, hogy még panaszkodjam a királynak?” (2Sám 19, 29)
Mefibóset elhárítja az árulás gyanúját és helyre teszi Cíbá ravaszságát.
„De az izráeliek ezt mondták a júdaiaknak: Tízszer akkora jogunk van nekünk a királyhoz, Dávidhoz, mint nektek! Miért becsültetek le bennünket? Nem mi mondtuk először, hogy hozzuk vissza a királyt? De a júdaiak szava erősebb volt az izráeliek szavánál.” (2Sám 19, 44)
A viszály Júda és Izráel háza között továbbra is fennáll. Teljes mértékben látszik a se veled, se nélküled állapot, amely nem lehet tartós.
„Akadt ott egy elvetemült ember, név szerint Seba, egy benjámini embernek, Bikrínek a fia. Ez belefújt a kürtjébe, és kihirdette: Nincs semmi közünk Dávidhoz, semmi örökségünk Isai fiával! Sátrába térjen minden izráeli!Ekkor Sebához, Bikrí fiához pártolt Dávidtól minden izráeli. De a júdaiak hűségesen követték királyukat a Jordántól Jeruzsálemig.” (2Sám 20, 1-2)
Dávid tudja, hogy itt az újabb veszedelmes felkelés, amely továbbra is kétségessé teszi Dávid helyzetét. Amászá nem tudta végrehajtani a király utasítását és Dávid nem vár az erősítésre, hanem a testőrséget küldi a lázadás leverésére.
„Akkor ezt mondta a király Abísajnak: Ez a Seba, Bikrí fia még Absolonnál is nagyobb bajt hozhat ránk. Vedd magad mellé urad embereit, és üldözd őt, még mielőtt erődített városokat talál, és elmenekül előlünk!” (2Sám 20, 6)
„Jóáb megkérdezte Amászát: Hogy vagy, testvérem? Azután Jóáb megfogta jobb kezével Amászának a szakállát, hogy megcsókolja. Amászá nem is ügyelt a kardra, amely Jóáb kezében volt. Az pedig a hasába döfte, és kiontotta belét a földre. Nem kellett még egyszer döfnie, mert Amászá meghalt.” (2Sám 20, 9-10a)
Jóáb annak idején Abnért, most Amászát tünteti el az útjából. Teheti, mert a király megint gyenge.
„Jóáb így válaszolt: Dehogy akarom, dehogy akarom elpusztítani és lerombolni! Nem erről van szó! De egy ember Efraim hegyvidékéről, név szerint Seba, Bikrí fia kezet emelt Dávid királyra. Csak őt magát adjátok ki, és akkor elvonulok a város alól. Az asszony ezt felelte Jóábnak: Mindjárt kidobjuk neked a fejét a várfalon! Az asszony bölcsen eljárt az egész népnél, fejét vétette Sebának, Bikrí fiának, és kidobták azt Jóábnak. Jóáb pedig megfúvatta a kürtöt, és szétoszlottak a város alól, mindenki a maga lakóhelyére. Jóáb is visszatért Jeruzsálembe a királyhoz.” (2Sám 20-22)
Jóáb okosan dönt és a lázadás sikeres leverése után újra visszakapja a sereg főparancsnoki címet.
„Dávid idejében egyszer éhínség volt három egymás utáni évben. Amikor Dávid kérdést intézett az ÚRhoz, ezt mondta neki az ÚR: Saul és vérengző háza népe miatt van ez, mivel megölette a gibeóniakat.” (2Sám 21, 1)
Isten nem felejti el a bűnöket, számontartja őket és a történelem kerekeit úgy irányítja, hogy a büntetés ne maradjon el.
„Mert számon kéri a vérontást, emlékezik rá, nem feledkezik meg az elesettek jajkiáltásáról.” (Zsolt 9, 13)
Milyen jó, hogy olyan időkben élünk, amikor már ránk Jézus megváltó szeretete árad:
„De ez lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával ama napok múltán kötök – így szól az Úr. Törvényeimet elméjükbe adom, és szívükbe írom azokat, és Istenük leszek, ők pedig az én népemmé lesznek. Akkor senki sem tanítja többé így a társát és testvérét: Ismerd meg az Urat! Mivel mindenki ismerni fog engem, a kicsinyek és a nagyok egyaránt. Mert irgalmas leszek gonoszságaikkal szemben, és bűneikről nem emlékezem meg többé.” Amikor új szövetségről szól, elavulttá teszi az elsőt, ami pedig elavul és megöregszik, az közel van az elmúláshoz.” (Zsid 8, 10-13)
„A király azonban megkímélte Mefíbósetet, Saul fiának, Jónátánnak a fiát, mert esküvel kötött szövetséget az ÚR előtt Dávid és Jónátán, Saul fia.” (2Sám 21, 7)
„Gátnál is sor került egy ütközetre. Volt ott egy nagy termetű férfi, akinek a kezén is meg a lábán is hat-hat ujja volt, összesen huszonnégy. Ő is a refáiak leszármazottja volt. Ez gyalázta Izráelt, de levágta őt Jónátán, Dávid bátyjának, Sammának a fia.” (2Sám 21, 20-21)
Több népcsoport közös neve volt a „refáiak”. Szálas, nagy termetű emberek voltak, mint a Hebrón környékén élt „Anák fiai”.
„Így mondta: Az ÚR az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat. Pajzsom, hatalmas szabadítóm és fellegváram, menedékem és szabadítóm, megszabadítasz az erőszaktól. Az ÚRhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségeimtől.” (2Sám 22, 2-4)
Dávid hálaéneke csaknem teljesen megegyezik a 18. zsoltárral.
Az egész zsoltáron átível az a gyötrelem és bizakodás, hogy Dávid teljesen az Úrra van utalva és Isten szabadítására vár. Habár Dávid fedhetetlen, de nem bűntelen. Mindazonáltal Dávid és az ÚR között rendben mennek a dolgok.
„Isten útja tökéletes, az ÚR beszéde színigaz. Pajzsa ő mindazoknak, akik hozzá menekülnek.” (2Sám 22, 31)
„Ezek voltak Dávid utolsó szavai: Így szól Dávid, Isai fia, így szól a magasra emelt férfi, Jákób Istenének felkentje, Izráel énekeinek kedveltje: Az ÚR lelke beszélt általam, az ő szava volt nyelvemen. Izráel Istene ezt mondta, Izráel kősziklája így szólt hozzám: Az emberek igaz uralkodója, az istenfélő uralkodó olyan, mint a fölkelő nap reggeli fénye, mint a felhőtlen reggel, melynek sugarától eső után kisarjad a fű a földön. Nem ilyen-e házam Isten színe előtt? Örök szövetségre lépett énvelem, benne elrendezett és biztosított mindent. Minden javam, minden örömöm őtőle származik.” (2Sám 23, 1-5)
Dávid utolsó szavait érdemes komolyan venni és elgondolkodni azon, hogy milyennek kell lennie annak, aki Isten népét vezeti.
„Újból megharagudott az ÚR Izráelre. Felingerelte ellenük Dávidot, és ezt mondta: Menj, vedd számba Izráelt és Júdát! A király pedig ezt mondta Jóábnak, hadserege parancsnokának: Járd be Izráel minden törzsét Dántól Beérsebáig, és számláld meg a népet, hadd tudjam meg, mekkora a nép!” (2Sám 24, 1-2)
A Sátán megkísérti Dávidot, amelyet az ÚR megenged. Sajnos Dávid újból elbukik.
„Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd a testvéreidet!” (Luk 22, 31-32)
A Sátán ott próbál keresztbe tenni, ahol csak tud. A célja most is az, mint régen. Isten és az ember közötti bizalmat, kapcsolatot aláásni.
„Dávidot azonban furdalni kezdte a lelkiismeret, miután megszámláltatta a népet, ezért ezt mondta Dávid az ÚRnak: Nagyot vétettem azzal, hogy ezt tettem! Most azért bocsásd meg, URam, a te szolgád bűnét, mert igen esztelenül cselekedtem!” (2Sám 22, 10)
Azok is, akik az Úrral járnak hibáznak. Ez ellen nem lehet tenni semmit. De az embernek az Úrral való kapcsolat elég erős ahhoz, hogy fel tudja ismerni a hibát, alázatosan elismerje a bűnét és engedelmesen elviselje a büntetést.
Ezt a büntetést vette le a vállunkról Jézus a keresztfán.
„Dávid ezt felelte Gádnak: Igen nehéz helyzetben vagyok. Inkább essünk az ÚR kezébe, mert nagy az ő irgalma. Csak ember kezébe ne essem! Az ÚR tehát dögvészt bocsátott Izráelre aznap reggeltől fogva a kiszabott időig, és meghalt a nép közül hetvenezer ember Dántól Beérsebáig.” (2Sám 24, 14-15)
Dávid választása 70.000 ember életébe került. Nagy ár egy ember vétkéért.
Isten megkönyörül a népen és befejezi a büntetés végrehajtását.
„De a király ezt felelte Araunának: Így nem! Csak pénzért fogadom el tőled, mert nem akarok ingyen kapott égőáldozatot bemutatni Istenemnek, az ÚRnak. Megvette tehát Dávid azt a szérűt és a marhákat ötven sekel ezüstért. Majd oltárt épített ott Dávid az ÚRnak, és égőáldozatokat meg békeáldozatokat mutatott be. Az ÚR pedig megengesztelődött az ország iránt, és megszűnt a csapás Izráelben.” (2Sám 24, 24-25)
Salamon ezen a helyen építi fel az ÚR templomát.
Vélemény, hozzászólás?